A Maple Groove-i irgalom

A nyári nap melege égette hófehér bőrét, hosszú fekete haján aprón csillogó fénysugallatok jelentek meg. Az idő délután egy körül járhatott, amikor a nő a Maple Grove-i temetőben ült egy óriási juharfa alatt a földön. Az ágak között átszűrődő napsugarak finoman világították meg arcát, miközben a szellő mozgatta a zöld leveleket, így játékosan lengedeztek az árnyak egész testén. Szemét becsukta egy pillanatra és élvezte a meleget, amely bőrén keresztül szívódott be testébe. Olyan volt, mintha ez adott volna energiát számára. A madarak csicseregtek, a fák lassú susogása hallatszott mellé alapzajnak, tökéletes összhangot képezve. A temető szinte teljesen üres volt. Néhányan lézengtek csupán arra, virágokkal és mécsesekkel a kezükben. A nő lassan a mellette heverő táskája után nyúlt és előkotort egy szál cigarettát, melyet lazán meggyújtott. Mélyen beleszívott és érezte, ahogyan a tüdeje megtelik a füsttel, aztán lassan kifújta. A hamu fekete ruhájára hullott, amit határozott mozdulattal, de érdektelenül söpört le magáról, hiszen nem számít. Ez az a nap, amikor semmi sem számít. Nem fontos az, ami bármikor máskor az lenne. A számlák fizetése, a pontos érkezés a munkahelyre, vagy az, hogy kifelejtetted a cukrot a kávédból. Ma az a nap van, amikor hátralévő életed elkezdődik.
Lassan tekintete a temetőben vezető útra terelődött, ahol a távolban egy biztonsági őrt vett észre, aki egyenesen az ő irányába nézett, majd határozott, meredt léptekkel haladt felé. Néhány perccel később odaért és pár méterre megállt.
– Hölgyem! – szólította fel, miközben kezével a meggyújtott cigarettára mutatott: – Sajnálom, de itt nem dohányozhat!
A szavakat úgy mondta egymás után, mintha egy tábláról olvasta volna. A nő lassan felemelte fejét és szófogadóan eldobta, közben tekintete találkozott az őrével, aki mogorva és kedvetlen volt. Biztos, hogy utálja a munkáját. – gondolta magában, majd figyelte, ahogyan a férfi ismét távolodik. Lassan ő is felállt, ezután megigazította ruháját, felkapta a táskáját és a szál fehér rózsát, amely ott hevert mellette a földön. Vett egy nagy levegőt és lassan kifújta. Ahogyan a hervadó virágra nézett, gondolataiba mélyedve idézte fel az elmúlt éveket, és azokat az emlékeket, amelyek megmaradtak. Nem voltak jók és nem töltötték el vidámsággal, örömmel vagy hálával. Ennek ellenére nem gondolt megbánásra, de belefeledkezett abba a szomorúságba, amit nem is akart érezni. Nem engedett a magánynak és annak a dühnek, amely mindig felemésztette, de átadta magát az ürességnek, amit érzett. Ilyen kellene, hogy legyen a gyász? – tűnődött.
Lassan elindult és léptei kissé bizonytalanok voltak, ahogy haladt a sírboltok között, ahol megannyi kő helyezkedett el egymás mellett. Némelyik régi volt, omladozó, a szöveg nehezen olvasható rajta. A szél még mindig lengedte a fákat és azok árnyai további táncot jártak a sírokon, mintha vidámságot próbálnának belecsempészni a szomorúságba, amit a hely magánya adott.
A temető furcsa hatással volt rá. Nyugalom áradt rá, testét nem öntötte el a gyász. Ahogy közeledett a sír felé, kegyelmet és kiszámíthatóságot érzett. Olyan volt, mintha élőként nyugalomra és békére lelt volna. Mintha a halál, amely körbevette, irgalmat adott volna neki és lehetőséget arra, hogy többé ne várjon a végre.
Odaérve a sírhoz, a frissen lerakott követ nézte. Alaposan szemügyre vette jobbról, balról és a benne rejlő vésést, a betűket, a számokat figyelte. Percekig csak nézte mozdulatlanul, majd a szál virágot – amelyet a kezében tartott – a sírra helyezte.
– Nem tudom, hogy mit mondhatnék. – kezdte halkan, majd hangja kissé rekedté vált. – Sosem éreztem magamat ennyire nyugodtan és boldognak ezelőtt, mint most, a halálod után.
Azt hitte, hogy abban a pillanatban, amikor ott lesz, sírni fog, de nem tette. Sosem tette korábban, nem is akart és talán nem is tudott volna. Végiggondolta az életét, a múltat, ami olyan mélyen benne volt és tudta, hogy ez sosem fog változni. Ha eddig erős volt, miért ne lenne ezután is? A halál és a gyász nem változtatja meg.
– Talán megvetnél ezért. – mondta, és egy pillanatra elmosolyodott. Eszébe jutott az utolsó beszélgetésük és kezdte megérteni mindazt, ami történt.
– Megígérem. – mondta lassan, majd kis szünet után folytatta: – Soha nem nézek vissza. – jegyezte meg közömbös hangon, majd egyszerűen megfordult és határozott léptekkel elindult a temető kijáratának irányába, hogy elhagyhassa a helyet. Léptei magabiztossá váltak, ahogy távolodott a sírtól. Szíve folyamatosan megkönnyebbült, mintha a kövek egyesével lehullanának róla. Nem gondolta rossz embernek magát az érzései miatt. Volt rengeteg kérdés és kétely benne, amikről tudta, hogy még meg kell válaszolnia és talán egyszer kaphat rá válaszokat, de egy dologban teljesen biztos volt a jövőt illetően: Innentől minden más lesz.

A nő soha többé nem látogatta meg a sírt.