A pultra támaszkodva a gondolataimba merülve néztem az egyre jobban hulló havat. Hiába helyezkedtünk el központi helyen, vendégek nem nagyon voltak, ami egyáltalán nem tett jót a boltnak. Kellettek a vendégek, de már fogalmunk sem volt, hogyan tudnánk magunkhoz csalogatni őket. A vendéglő és a szálláshely a Mátra szívében bújt meg, gyönyörű kilátással a tájra és a hegy lábánál meghúzódó Gyöngyösre. Minden évszakban volt valami varázslatos, ami által tökéletes kikapcsolódási lehetőség volt ez a hely. De lehet csak én voltam olyan naiv, hogy ezt gondoltam.
Sóhajtva ellöktem magam a pulttól, majd a kandallóhoz sétáltam és friss fát dobtam a tűzre, majd felegyenesedtem, mert megszólalt az ajtó felé szerelt csengő.
– Üdvözlöm… – kezdtem széles mosollyal az arcomon, majd csodálkozva lenéztem az előttem álló 7 év körüli kisfiúra. – Szia!
– Szia – köszönt vissza és gyermeki kíváncsisággal a szemében körbe hordozta a tekintetét. – Itt jó meleg van!
– Szerencsére igen – helyeseltem és a fejemet oldalra billentve próbáltam rájönni arra, hogy miért volt olyan ismerős számomra ez a kisfiú. – Egyedül vagy?
– Nem, apa odakint van, a nagyival veszekszik telefonon, azt mondta addig jöjjek be – magyarázta.
– Ez esetben szeretnél inni egy kakaót? – kérdeztem kedvesen.
– Apa azt mondta idegenektől ne fogadjak el semmit – ráncolta össze a homlokát, de követett be a pult mögé, majd feltornászta magát a pultra és a lábát lóbálva kíváncsian figyelt. – Mi a neved?
– Kitti vagyok és apukádnak igaza van! Idegenektől tényleg semmit sem szabad elfogadni – mosolyogtam rá miközben tejet töltöttem egy lábasba, amit aztán a tűzhelyre helyeztem, hogy felforraljam. – Anyukád is odakint van?
– Anyu már nagyon régen elment – válaszolta. – A te anyukád is angyal?
Már nyitottam a szám, hogy válaszoljak, amikor a csengő megint megszólalt és hópehelyeket hozva magával belépett a kisfiú apukája. Pár pillanatig csak néztem a férfit, aki éppen lerázta magáról a havat majd, amikor rám emelte a tekintetét halványan elmosolyodtam.
– Kakaót? – kérdeztem mindenféle köszönés nélkül.
– De csak akkor, ha fahéjat is teszel bele – válaszolta azonnal majd levette a kabátját, felakasztotta a fogasra és odasétált hozzánk. – Rég láttalak Kitti. Ő itt a fiam Noel, de gondolom már megismerkedtetek – borzolta meg a fia haját szeretetteljes mozdulattal.
– Ismered őt apa? – fordult Noel Máté felé.
– Kitti egy nagyon kedves ismerősöm a múltamból, aki ezek szerint feladta az álmait és itt kötött ki a családi vállalkozásban – hordozta körbe a tekintetét, majd a pillantása megállapodott az arcomon. – Mi lett a külföldi úttal? A tanfolyammal?
– Mást dobott a gép – vontam meg a vállam és több tejet öntöttem a lábasba, hogy legyen elegendő mindhármunknak.
– Megérte?
Máté kérdése sokáig ott visszhangzott a fejemben. Megérte hátat fordítani az operatőri jövőmnek, amit a legjobbaktól sajátíthattam volna el Los Angelesben? Megérte itthon maradni és beáldozni magam? Korábban kapásból rávágtam volna, hogy igen megérte, de most már nem voltam benne olyan biztos. A vállalkozás ingatag lábakon állt, hiába tettem bele szívemet-lelkemet még nekem sem sikerült megmenteni.
Sietve letöröltem az arcomon végig gördülő könnycseppeket, majd mosolyogva a fiúkra pillantottam és a pulton feléjük csúsztattam a kakaót. Ők elvették majd átsétáltunk a kandalló elé. Én az egyik fotelbe ültem, ők pedig letelepedtek a kanapéra és hosszú ideig csak a fa ropogása törte meg a csendet. Nem bírtam megállni, hogy ne őket nézzem. Noel és Máté közt hatalmas volt a hasonlóság, mintha nem is apa és fia lettek volna, hanem ikrek csak más korosztályban. Biztos voltam benne, hogy a későbbiekben ez a hasonlóság csak még szembe tűnőbb lesz. Máté észrevette, hogy őket figyelem, ajka mosolyra húzódott és a fejét oldalra billentette. Utáltam, amikor így nézett rám, mert ilyenkor mindig azt éreztem, hogy megpróbál olvasni bennem.
– Mondd csak Noel milyen ember az apukád? Még mindig szeret video játékozni? – szegeztem a tekintetem a fiára.
– Szeret igen, de nekem sosem engedi. Azt mondja, hogy túl fiatal vagyok hozzá és már így is túlságosan hasonlítok rá. Legyenek önálló elfoglaltságaim is – vonta meg a vállát. – Ezért elkezdtem társastáncra járni Betti nénihez – vigyorgott rám.
– Nagyon jól tetted – helyeseltem nevetve. – Apukádnak úgyis botlába van. Szegény szeretett volna táncolni, de sose ment neki – kacsintottam Mátéra.
– Te meg se szólalj Mrs. Év hangja – vágott vissza. – Amiket te énekeltél a szakesteken, a róka kómákról nem is beszélve.
– Mindkét esetben nem voltam önmagam – tiltakoztam.
– Persze, ahogy akkor sem, amikor az utcán random elkezdtél énekelni egy full random dalt. Az őrületbe kergettél vele!
– Nem tagadhatod, hogy imádtad! – mutattam rá.
– Csak nem akartalak megbántani, ezért elviseltem. De ha kérdezték letagadtam, hogy ismerlek.
A mellkasomhoz kaptam a kezem és megjátszott sértettséggel meredtem rá.
– Tudtam, hogy igazából sose kedveltél – vádoltam meg.
– Egy álomvilágban éltél, akkor se vetted volna észre, hogy kedvellek, ha szerelmet vallok – nézett mélyen a szemembe.
Máté szavai teljesen ledöbbentettek és hirtelen nem is tudtam mit mondani csak tátogtam, mint a partra vetett hal. Én álmodozó? Meg mi az, hogy szerelmet vallani? Miért akart volna ilyet tenni? Ő és én? Ugyan már! Mármint én persze akartam volna, mert nekem tetszett. Valahol. Mélyen. De, hogy ténylegesen szerelem? Talán egy másik multiverzumban.
– Apa ő az a néni, akibe anya előtt szerelmes voltál? – kérdezte Noel kettőnk közt járatva a tekintetét.
– Anya előtt? – visszhangoztam.
– Igen tudod, ahhoz, hogy legyen egy fiad, kell egy anya is, aki kihordja – magyarázta Máté kerülve a tekintetem.
– Anya előtt? – ismételtem meg Noelre nézve, aki az apukájára nézett aztán rám.
– Nem kellett volna elmondanom, hogy szereted? – kérdezte megszeppenten.
– Nem illik ajtóstul rontani a házba – válaszolta neki Máté, majd rám emelte a tekintetét. – Jöttem megújítani a szerződésünket asszony!
– Hogy tudsz a fiad előtt így beszélni? Ilyen haverosan?
– Mert haverok vagyunk a fiammal? – tárta szét a kezét nevetve.
– Hol marad a tapintat?
– Értjük mi egymást Noellel ne aggódj – komolyodott el egy pillanatra. – Szóval a szerződés?
– Melyikre gondolsz? – kérdeztem elvörösödve.
– Amikor a Sziget fesztiválon összeházasodtunk cirka 10 évvel ezelőtt – emlékeztetett.
– Miért jöttetek pontosan ide? – kérdeztem zakatoló szívvel. – Máté komolyan mi ez az egész? Miért most? Miért ilyen hirtelen? Mindenféle előzetes bejelentkezés nélkül?
– Feldobott egy emléket a Facebook, fogtam a gyereket, beraktam a kocsiba és ide jöttünk. Nem kell túlgondolni ennyi történt – nézett a szemembe. – Nagyon jól tudod, ha valamit én a fejembe veszek, akkor azt azonnal csinálom és nem gondolkodok rajta napokig, hogy vajon jó ötlet lenne-e betoppanni az életedbe?
– Neked mi a véleményed apukád heves és meggondolatlan tetteiről? – néztem Noelre.
– Eddig sose került bajba miatta – válaszolta. – Apa azt is mondta, hogy ha a néni túl félénk lenne igent mondani, akkor mondjam azt, hogy az áldásomat adom.
– Miért befolyásolod a fiadat? Nem is ismer engem – néztem Mátéra ingerülten.
– Tudtam, hogy kedvelni fog – érkezett a magabiztos felelet.
– Hát te semmit se változtál – állapítottam meg az arcát fürkészve. – Ugyanaz a srác vagy, aki ment a saját feje után és vitt magával mindenkit, aki az útjába került.
– Most gondolj bele, ha ez nem így lenne és most nem lennénk itt – mutatott rám. – Mennyit is várhattam volna rád malmozva? 50 évet? Na, látod ezért jó, hogy én cselekszek. Mert, ha rajtad múlna – legyintett felém lemondóan.
Nevetve temettem a tenyerembe az arcomat, majd Mátéra néztem és felnyögtem. Túlságosan tetszett a látvány, hogy itt volt. Mi lenne, ha most az egyszer én se gondolkodnék csak cselekednék? Nem kéne mást tennem, csak felállni, bele huppanni az ölébe. Vagy ezt lehet mégsem kéne, mert itt a fia. De, akkor mit csináljak? Mondjak annyit, hogy igen? De mi igen?
– Legyen – mondtam végül. – Újítsuk meg azt a szerződést – néztem a szemébe. – De csak, ha neked sincs ellenedre – sandítottam Noelre.
– Ha apa boldog, akkor én is. Te pedig rendes néni vagy, aki finom kakaót készít.
Rámosolyogtam Noelre és biztos voltam benne, hogy remekül ki fogunk majd jönni egymással. A gyerekeket imádtam, Noel pedig szerethető volt és nagyban megkönnyítette a dolgomat a nyitott hozzáállása. Sose akartam mostoha lenni, sem pótanyuka, de talán sikerül egy nővér kisöccs kapcsolatot kialakítanom vele.
– Neked nincs ellenedre? – kérdezte Máté. – Mert egyet fizetsz kettőt kapsz.
– Tudod, hogy nincs – suttogtam.
– Most már kimehetünk szánkózni? – érdeklődött Noel.
– Persze kishaver – pattant fel azonnal Máté. – Jössz te is – mutatott rám.
– Ó, nem, nekem itt kell lennem, ha esetleg…
– Kint leszünk a vendéglő előtt Kitti.
– Rendben – mosolyodtam el, majd követtem őket.
Mind a hárman felöltöztünk jó melegen, sapka, sál, kesztyű semmi sem hiányozhatott, majd kimentünk a hóesésbe. Mostanra már csak szállingózott, a hóvihar már odébb állt, maga mögött hagyva a gyönyörű hótakarót.
A kocsihoz sétálva segítettem Máténak kivenni a szánkót, amit leterítettünk egy pléddel. Noel rá ült, Máté pedig húzni kezdte. Zsebre dugott kézzel, mosolyogva figyeltem őket és mióta átvettem a vendéglőt, most először éreztem azt, hogy igazán megtelt élettel. Pedig vendégek nem voltak, csak mi hárman.
– Kitti lecsúszol velem? – kérdezte Noel izgatottan.
– Hát persze – vágtam rá azonnal és elhelyezkedtem mögötte a szánkón.
– Kapaszkodjatok – hallottam felettem Máté hangját, mire hátra hajtottam a fejem és felnéztem rá. – Egy pillanat öcsi – szólt oda a fiának.
– Nem – húztam össze a szemem.
– Ó, dehogynem – vágott vissza és egy gyors puszit nyomott az ajkamra. – Nyugi tudom hol az ízléses határ – kacsintott rám majd lökött rajtunk egyet, mi pedig Noellel suhantunk lefelé a domboldalon.
Nem is tudom melyikünk nevetése volt önfeledtebb. Az előttem ülő kisgyereké, az enyém vagy pedig a dombtetőn álló Mátéé, miután Noel és én felborultunk a szánkóval bele egy hatalmas hókupacba. Na, igen. Ő nyert. Már megint.
