A Duna hullámzott. A magas vízállás állandó téma volt a televízióban, a közösségi média platformokon, a rádiókban. Panni nem nagyon törődött ezzel. Anyukája ráadott egy csillogó, hosszú, fekete gumicsizmát (a Nap fényesen sütött), csak a biztonság kedvéért.
Nagyon élvezte a szép időt, jó érzés volt, hogy valami különleges történik.
A kis kövecske ott volt a zsebében, minden ugrándozás után megérintette, hogy meggyőződjön róla, hogy még ott van. Nem esett ki.
Ahogy a vizet nézte, olyan volt, mint egy nagy mező. “Egy nagy, szürkéskék mező. Rajta a fények a hangyák. Ide-oda sietnek, tehát dolguk van. Más oka nem lehet a nagy mocorgásnak. Miért siet mindenki? A hangyák is, az emberek is….”
A háttérben ott van a város. Ahol sok ember lakik.
“Nénik és bácsik, játszópajtások, tinédzserek (azaz a nagyok!) akiket még nem ismerek. Sok kutyus és cicus, madárka és hörcsög, és még ki tudja hogy mik laknak ott… bárcsak tudnám!”
Kihalászta nadrág zsebéből a követ, majd dobálni kezdte. Először csak néhány centit szállt, majd egyre többet. Nem gondolkodott. Túl magasra repült a kő, majd a vízbe pottyant.
Eltűnt. Örökre.
Panni csak nézte, nézte a pontot, ahol a kő a vízbe esett. Attól, hogy nézte, természetesen nem bújt elő.
Vissza kell szerezni. Úgy érezte, hogy a nagy mező elrejtette a követ a földjébe, mintha tudná, milyen értékes, és ezért meg is akarja tartani a “zsákmányt”.
Nem sokat gondolkodott, felmászott a szürkésfehér padkára.
– Panna!!! Gyere le onnan! Mi a baj?
Anyukája villámgyorsan ott termett, és megragadta lánya hosszú ujjú pólóba öltöztetett kezét.
A kő..
A kislány sírva fakadt. 7 éve alatt ez volt a legszörnyűbb dolog, amit átélt. Megfogadta, hogy ez a legrosszabb nap az életében, nem érdekli, hogy milyen különleges esemény történik a hatalmas, kastélyszerű városban. Azt sem vette észre, mennyire megijesztette az anyukáját.
– Semmi baj, keresünk egy másikat!
– Nem lesz másik.
– Nem szabad felmászni, veszélyes! Nem ak..
A többit már nem is hallotta.
Anyuka nem tudott a kőről. Eddig a barátnőjével beszélgetett az alacsony fizetésekről, a legújabb receptekről, meg a Béla nagymamájáról, arról, hogy miért öltöznek így a fiatalok, miért hülyeség a politizálás, és még sok-sok mindenről, amit halaszthatatlan megvitatni.
Fújt egy kicsit a szél, de meleg volt a levegő.
A folyó sebesen áradt, folyt, mint az idő.
A húszéves lány haját fújta a szél, repkedtek a tincsek az arca mellett.
Valami rossz érzése volt, mintha járt volna már itt.
“Persze hogy jártam már itt, ez Budapest, úgy ismerem a rakpartot, mint a tenyeremet. Mindig ide jártam, néha nem is tudom, miért. Máskor meg egyáltalán nem hiányzott a víz látványa. Inkább a nagyváros reneszánsz épületei. Azok között is van mondjuk olyan, ami szörnyű állapotban van. Rohadnak. Sorvadnak. Kár értük. Kár mindenkiért.”
Egy furcsa gondolata támadt. Előszedte a mobilját, majd felhívta anyut.
– Szia, anyu!
– Szia drágám, mi a helyzet?
– Mi történt a rakparton? Régebben, még akkor, amikor kicsi voltam?
Nincs válasz.
– Kiáradt a Duna. Még 24-ben.
– De velem mi történt?
– Sírtál. Erre emlékszem.
– Apa?
Nincs hang.
– Nem. Egy kő. Talán. Vagy egy labda volt? De miért fontos ez? Baj van?
– Nem. Köszi. Majd beszélünk. Szia!
A kő. Az a délután, még 24 elején. Apa adta. Szégyellte mások és anyu előtt. Sosem osztotta meg másokkal a tehetségét. A kőfestés nőknek való! – mondta neki, amikor odaadta. Talán azt is elmagyarázta, hogy honnan inspirálódott. Homályosak az emlékek, nagyon régen volt.
“Az a kő… milyen is volt? Á igen, szivárvány volt rajta és felhők. Olyan volt, mint a béke szigete. Nem olyan, mint ‘Az aranyember’-ben. Annál sokkal szebb, felhők voltak, semmi föld. “
Aznap valami elveszett.
De ki tudja?
Lehetséges, hogy egy nap megkerül?