Négy szál lila krizantém

– Szerinted ez só vagy cukor? – kérdezte Karesz a vele szemben ülő Miklóst.
– Lakatosnál sose lehet tudni – kapta fel az üvegcsét.
– Akkor mégis mit csinálsz?
– Szerinted?
Miklós szórt egy kicsit a tenyerébe a kérdéses fehér anyagból és megnyalta. Értetlenül pislogott néhányat, majd elszörnyülködve törölte a kezét nadrágjába.
– Na mi volt? – nézte várakozva Karesz.
– Liszt – grimaszolt a másik, mikor Lakatos belépett az ajtón.
Lakatos Rozika büszkén tette eléjük a kis asztalra azt a tálca süteményt, amit maga készített. Hogy édesnek vagy sósnak szánta, annyira rejtélyes volt, mint néhány perccel korábban a lisztes üvegcse tartalma.
– Vegyetek nyugodtan, nem vagyok valami konyhatündér, de szerintem most jól sikerült!
– Szabad tudakozódnom afelől, miért van az asztalon egy üveg liszt? – kérdezte udvariasan Karesz.
– Nem – mosolygott rá kedvesen Rozika.
A téma annyiban is maradt. Azért a süteményt egyik fiú sem merte megkóstolni. Lakatos a fenti történésekből leszűrhető következtetések ellenére rendkívül okos termet volt. Ha kilépett a konyha küszöbén, otthonosan mozgott minden szakirányban, csak előbb ki kellett lépnie a helyiségből.
– Te Lakatos, neked szakács férjet kell szerezned – mondta neki a nagy ötletet Miklós.
– Szerezz nekem egyet, addig is én azt eszem, amit főztem – vont vállat Rozika.
Ekkor már az utcán sétáltak. Úton voltak a Nagytemető felé, de lassan haladtak, mert sok ismerős jött szembe.
– Akit Lakatos nem ismer, azt ismered te – fordult Miklóshoz Karesz, Mikor Rozika szóba elegyedett egy újabb járókelővel. – Mellettetek aztán nincs nyugta az embernek.
– Társasági életnek hívják – bólintott komolyan Miklós. – Gondolom, számodra ezt nagyon furcsa látni.
– Legyetek kedvesek – dorgálta őket Rozika. – Már itt is vagyunk. Milyen virágot vegyünk?
Akadt választék bőségesen. A temető kapuja előtt jövedelmező üzletnek számított a virágárusítás, de a fiatalok nem húzták sokat az időt. Egyenesen Teri anyó padjaihoz indultak.
– Van lila krizantém? – tette fel a szokásos kérdést Karesz.
– Te meg a virágnyelv… – csóválta a fejét Miklós. – Eddig akárhányszor kérdezted, nem volt a válasz.
– Eddig! – mosolygott az alacsony, pirosarcú anyóka. – A hónapban egy kedves beszállítóm hozott egy vázával.
Középre mutatott, ahol csakugyan árválkodott néhány szál lila krizantém. Prímán elvegyültek a sok rózsa között.
– Szeretnénk azt a négy szálat – örült Karesz.
Teri anyó ragaszkodott egy kis árengedményhez, a törzsvásárlói viszonyra hivatkozva. Végül elköszöntek tőle és elindultak a temető parcellái között. Karesz elégedetten szorongatta a virágokat, míg Miklós egy doboz gyufával szórakozott. Még séta közben előhalászta a zsebe mélyéről, hogy ne kelljen avval időt húzni.
– Nagy szerencse, hogy pont négy volt – törte meg a csendet Lakatos.
– Hogy-hogy? – kérdezte Miklós.
– Jut mindenkire egy.
– Ki a negyedik?
– Lajos.
– A Lajos! – sóhajtott Karesz.
– Mit sóhajtozol, te ragaszkodtál a krizantémokhoz! – szidta Miklós.
– Ez így nem teljesen helyes kifejezés – vitatkozott a fiú. – Én a lila krizantémokhoz ragaszkodtam. Ha az nincs, akkor is krizantém kerül a sírra, a virágárusok kínálatának legalább hetven százaléka rózsa és krizantém.
– Ennek van valamilyen oka?
– A krizantém szimbolizálhatja a családot és az emlékezetet is, ha jól emlékszem – szólt közbe Lakatos. – Az emberiség pedig elég régóta megszállottja a rózsáknak, azt nem kell magyarázni.
A fiúk egyetértően bólogattak. Az érdekfeszítő diskurációt nem folytatták, mert megérkeztek úticéljukhoz. A takaros fehér sírbolton már világított néhány mécses. A kereszt előtt elaludt gyertyák ácsorogtak, bizonyára a szél fújta el őket. Miklós azonban ezen nem gondolkodott sokat, csak gyufát gyújtott és újraélesztette a lángokat.
– Hát szevasz Lajos! Jól nézel ki, mint mindig – guggolt le Karesz a sír előtt.
– Hoztunk neked krizantémot – szólt habozva Lakatos. – Egy néven nem nevezett személy nagy örömére lilát. Pedig én nem vagyok róla meggyőződve, hogy az ad hozzá bármit a jelentéséhez.
– Virágnyelvben ne vitatkozz Karesszel – mondta Miklós. – Lajos ezt mondta volna.
Elmélázgatva álltak csendben. A virágok vázába kerültek, a mécsesek égtek, igen takaros összképet alkottak egymással.
– Szerintetek érzéketlenek vagyunk? – kérdezte hirtelen Miklós.
– Azért, mert nem kezdünk bőgni minden alkalommal, amikor Lajos vagy halála szóba jön? – kérdezte szkeptikusan Lakatos.
– Nagyon jól tudod, hogy nem így értettem!
– Valóban – sóhajtott a lány. – Bevallom, gondolkodtam rajta én is. Nem érzek nagy hiányt vagy gyászt. Pedig a legjobb barátom volt.
– Szerintem ezzel nincs baj – nyugtatta meg őket Karesz. – Elég tisztességesen megsirattuk, jogunk van továbblépni.
– Szóval azt mondod, a hiányérzet… hiánya azt jelenti, hogy feldolgoztuk a halálát? – furcsállta Miklós.
– Nos, a baleset hirtelen ért – tűnődött Lakatos. – És barátok vagyunk, de mindig is inkább Lajossal beszélgettem. Olyanok voltunk négyen, mint a barátom és a barátom barátai, ha megbocsátotok a kifejezésért.
– Ugyan, én ismerem be először, hogy igazad van – legyintett Miklós. – Annak viszont örülök, hogy mindezek ellenére maradtál.
– Hova mentem volna? Én örülök annak, hogy Lajos nélkül is elviseltek engem.
– Lajos el akart hívni randira – mondta hirtelen Karesz.
Lakatos összehúzta a szemét.
– Ezt mondta neked? – érdeklődött.
– Nem igazán – vont vállat Karesz. – De majdnem biztos vagyok benne.
– Igent mondtál volna? – kérdezte Miklós.
Lakatos vállat vont és arrébb helyezett néhány mécsest.
– Ki tudja? Azt hiszem, felesleges már ezen agyalni…
A beszélgetés talán elfordult volna más témák felé is, ám ekkor Rozika a parcellák köz közeledő rokonokra hívta fel a figyelmet. Egyikük sem akart összefutni velük, hát egy kis vargautat járva elhagyták a temetőt.
– Én innentől a másik irányba megyek – köszönt el a nagykapunál Karesz.
– Viszlát holnap! -intett Miklós, majd Lakatoshoz fordult. – Te merre?
– Arra – mutatta Rozika. – Ha jól sejtem, te nem.
– Nem – bólintott Miklós, majd búcsút vettek.
A rokonok raktak a lila krizantémok közé más virágokat, de egyik sem virágzott olyan sokáig, mint az a négy szál.