Kislány voltam, még óvodás, de a babáim a polcon porosodtak. Sohasem érdekeltek, nem játszottam velük. Hatalmas udvarunk és kertünk volt tele élettel, a zöldellő fű virágzó fák, konyhakert, halastó, baromfik, juhok, kecskék, disznók és egy kutyus: Bella.
Messze laktam az óvodától és a környékünkön nem voltak gyerekek, de ott volt nekem Bella és Samu a rackakosunk, na meg rengeteg gally és sár, amiből várhat lehetett építeni. Volt homokozóm, kis csúzdám és egy lyukas, kék focilabdám. Bella véletlen kiharapta, így inkább egyedül rugdostam a labdámat, nehogy még több helyen eresszen.
Nem lakott a közvetlen környezetünkben rokon, hanem egy órára laktak tőlünk, de anya így is minimum két naponta meglátogatta a dédit és nap mint nap felhívta. A dédi sokatélt, erős asszony volt. Belülről pont annyira erős, mint amennyire sovány testre törékeny. A legtöbbször én is mentem anyával a dédihez, jó volt vele lenni. Otthonában az öregség jellegzetes szaga lakkozott.
A dédi jól tartotta magát, de már idős volt sok búval-bajjal a háta mögött.
Megbetegedett. Sohasem láttam anyámat azelőtt még olyan feldúltnak, mint mikor a dédihez ment az intenzívre. Minden alkalommal szürkébben jött haza. Én nem mehettem be hozzá és anya nem akart otthon engem a közelgő halál súlyával terhelni, csak annyit tudtam, hogy baj van. De a dédi erős asszony volt! Kijött az intenzívről, viszont már nem bírta magát egyedül, így hozzánk költözött a mi kis vidéki házunkba.
Oxigén-palackra kötötték, de az orvos azt mondta, hogy a szabad levegő jót tesz neki, így a dédi, mindig kiült a gangra és a friss levegőn engem figyelt. Út közben már első osztályos kisiskolás lettem és fiús lányként beszippantott magába még jobban a football világa. Kártyákat gyűjtöttem a focistákról és mikor fociztam egy-egy mindig a zsebemben volt elképzelve azt, hogy ők a csapattársaim.
Egyik alkalommal egy őszi esős este után élvezve, hogy minden csupa sár kimentem ugrálni a pocsolyákba. Miután az összes pocsolya nyálkás, csúszás veszélyes nedvességgé száradt, a földes kocsibeállón újra focizni kezdtem, hiszen nem volt már miben ugrálnom.
A dédi felfigyelt bentről a zajra, ahogy a kapunak rúgom a labdát és kijött figyelni. Kiült a gangra és pár perc után lassú, kimért, nehézkes léptekkel a kocsi bejállóhoz sétált. Én épp a kapunál álltam mikor elkiáltott a magát, hogy „Passzolj!” Nem felejtettem, ahogy az óriási fenyőfa alatt focizik velem az a kis picinyke asszony. Alig bírta felemelni a lábát a labdáig és láthatóan küzdelmes volt rúgnia, de ott állt velem és még gólt is szerzett. Már nem emlékszem ki nyert, de biztosan nem ő, hiszen, ha vele játszottam mindig én nyertem.
Ezek után még néhányszor focizott velem a dédi, viszont egyre rosszabbul lett, de utolsó leheletét is értünk fújta el. Egyszer csak anyám, olyan szürkén jött értem az iskolába, mint még soha. Tudtam, hogy a dédi már más ligában játszik. Láttam egy mesében, hogy az elhunytak a csillagok az égen, tudtam, hogy a dédi a legfényesebb közöttük.
Azóta eltelt 10 év és már Bella és Samu sincs nekem. De itt van nekem az öcsém és Kókusz a kiskutyám. Fura, de a kék bőrlabda túlélt 10 évet és három költözést. Most már az öcsém és Kókusz játszik vele. Talán majd egyszer elmesélem nekik, hogy mikor még nem voltak, kivel rúgtam a bőrt. Talán elmesélem azt is, hogy mikor már senki sem volt és mikor még senki sem volt, azon merengtem, hogyha a dédivel játszottam mindig csak nyertem, hisz az, hogy ott volt velem a kék labdát az égig repítette fel.
