Az előbb fejeztem be az ebédemet. Igazán ínycsiklandozó volt ez az egér. Majd vacsorára hozok az emberemnek is. Szépen leteszem az ajtó elé, mint mindig, biztosan nagyon örülni fog neki. Elég ciki azonban, hogy mennyivel nagyobb és erősebb nálam, mégsem tud magának vadászni. Vagy nekem, én helyettem, mert hát a konzerv, a pástétom meg a házi koszt az egy dolog, de nem ér fel a valódi élvezetet nyújtó ételhez. Amikor becserkészed az áldozatot, ráveted magad, majd fogaiddal és karmaiddal széttéped, hogy aztán elégedetten falatozhass a húsából. Apropó, kaja. Ropogtatnék még valamit. Nem azért, hogy éhes lennék, csak miért ne? A tálkám viszont üres. Ilyenkor mindig eszeveszett nyávogásba kezdek az emberleány ablaka alatt, az a hülye pedig azt hiszi, tényleg éhezem. Mutogat a tálamra és magyarázza, hogy csak azért, mert a tál közepén van egy üres folt, az nem azt jelenti, hogy üres az egész, a tál szélei ugyanis még tele vannak száraz macskatáppal. Na persze! Hol? Aztán felveszi, megrázza, és ekkor hirtelen varázsütésre ismét megtelik a tál.
Egy magamfajta számára sokszor érthetetlen, hogy az emberek mit hogyan és miért csinálnak. Nem értem például, hogy a hét nagy részét miért nem otthon töltik. Reggel elmennek és csak délután jönnek haza. Velem addig mi lesz?! Persze azért feltalálom magam, szó se róla, de milyen dolog az, hogy ennek a szerencsétlennek – a kedvenc emberemnek egyébként – fontosabb dolga is van, mint én?
Azt sem igazán értem, miért tartja olyan sokszor a képembe azt a téglalap alakú valamit, aztán amikor mutogatja, benne vagyok én is. Egy lapos, kicsinyített én. Sose értettem, hogy kerülök oda, amikor én egyértelműen itt vagyok.
Biztosan vannak dolgok, amiket ő sem ért velem kapcsolatban, mint például, hogy miért épp akkor dörgölőzöm hozzá a legtöbbször, amikor sötét ruhák vannak rajta, és amikor az én szőröm a legjobban hullik. Erre a válasz egyébként egyszerű: azért, mert egy szemétláda vagyok. Ennek ellenére tudom, hogy még így is szeret, és hát… én is őt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint amikor nyávog itt nekem össze-vissza, tele grammatikai hibákkal, én pedig jószívűen vissza nyávogok neki, hogy ne érezze magát rosszul. Mert hát azt is megtehetném, hogy csendben, megvető tekintettel bámulok rá, de nem teszem! Mentségére szóljon, hogy legalább próbálkozik. Talán én is megpróbálhatnék néha kedvesebben bánni vele, de olyan jó érzés megtámadni a kezét, amikor a legkevésbé számít rá! Vagy szétkaparni az ülőgarnitúrát, na azt imádom. Nem baj, majd dorombolok neki és engedem, hogy simizzen, az mindig megnyugtatja. Talán nem is várja, hogy kedvesebb legyek, mert tudja, hogy macskából vagyok, mi meg már csak ilyenek vagyunk.
