Kedd délután volt, amikor Akina egy fekete hajú beesett szemű lány a banános palacsintáját kevergetve úgy érezte, hogy a feje lerobban a nyakáról. Nem, nem csakúgy lerobban, leszakad, megsemmisül. Labilis lelkiállapotú lánykának ismertek szegényt, de haladott a lelkiismeretes, társadalmilag elfogadott élettel. De aznap valamiért úgy érezte minden düh, amit elengedett újra felgyülemlett a testében. Érezte, hogy az összes kis sejtje, minden izma és az egész bőr felülete azon dolgoznak erősen, hogy ne engedjenek ennek a robbanásnak, amit Akina érez. Megfeszült testét és csúnyán összeráncolt szemöldökét egész nap az inasaira és pár kedves ismerősére vetítette. Persze mikor hozzászóltak vagy rákérdeztek valamire kedvesen válaszolt egy mosoly kíséretével. Egy gond volt, pontosan tudta milyen utálatos ilyenkor. Mégis nyugodt szívvel engedte, hogy a mimikája a szája helyett beszélhessen. Már megtanulta, hogy néha a hölgyeknek csendben kell maradni, a társadalmi konvenció is ezt diktálta.
Akina, mint minden nap, ma is elment a piacra, ahol tudása szerint a legjobb gyümölcsöket választotta ki, amit férjével Leonnal vacsora után szívesen elfogyasztanak. Leon egy híres polihisztor itt Spanyolországban. Gazdag es jó módban éltek, szorgos volt a férje és Akina is mindent megtett annak érdekében, hogy férjének könnyebben mehessen a munka. Meglepő… kimondottan szerelemházasságnak tudható ez, sokan megpróbáltak útjukba állni, de Leon es Akina egymásra találtak újra és újra. Akina a piacról sétált hazafele, ez volt az egyik kedvenc időtöltése. Mindig magához vette a kellemesen halvány napfényt, illetve szerette az embereket figyelni. Mikor elhaladt az ablakok mellett, összesben egy-egy történetet fedezett fel. Olykor kisgyermek nevetés, szerelmespárok civakodása máshonnan szigorú zongora lecke hallatszódott ki az utcára. Amikor sétált haza ma is az utca zajára figyelt, az elcsípett beszélgetésekre, a kutyaugatásra, bicikli nyekergésére vagy épp a méhek zümmögésére. Ezek voltak azok a dolgok, amelyek helyre billentették lelki egyensúlyát.
Azonban ma viszont a férje kocsisa arra járt amerre Akina igyekezett haza, így hát felvette őt is. Nem is kellett több Akinának, a szemei előtt minden elsötétült és csak egy dologra tudott gondolni, hogy miért nem vérzik megint? Vért akart látni, dühösnek tűnt. Mindegy hol látná, folyhatna belőle, ráfagyva a sínekre, elkenve a konyhai csempén, nem számított csak vért akart látni. Felindultságában elment sétálni egyet a birtok körül, ugyanis belülről már ette a méreg, érezte ahogy méreg erős sava sejtenként pusztítja belső szerveit. A zavartságtól kimelegedett és akivel útja közben szóba elegyedett, illemtudó válasza után szemét forgatva és disznó megjegyzést elmormolva ballagott tovább. Kint hiába sütött a Nap még igencsak erősen érezni lehetett a tél zúzmarás hideg körmeit, még a hó is megmaradt. Tél volt az egyik kedvenc évszaka, fura mivel Spanyolországban ritkaság az ilyen esemény, de ebben az évben szokatlan időjárási viszonyok uralkodtak. A hűvös, a hideg józanító hatással van az emberekre, ezért is kedvelte Akina. Az olajfák sora az udvar végében nyugtatóan hívogatták. A kert és a természet jelentette a gyógyírt számára. A havas olajfák, a jéghideg patak csörgése a tiszta levegő hadd mossa tisztára fuldokoló lelkét!
Élvezte a magányt és a keserű dühöt, ami Akinát egyszerre, de hirtelen elöntötte. Az egész Föld, mintha egy percre megállt volna, az egész testén forróság futott át, mintha égető láva indult volna talpából a feje tetejéig. Ez a harag, amit Akina felmenői cipeltek súlyosan most fakadt ki oly mélyről, mivel ember nincs tudatában. A saját testünk mélységeit sem ismerjük mégis generációk gyűlöletét cipeljük magunkkal. A fák mintha lüktetően lélegezni kezdtek volna és egy darab szürke kavics színvilága tárult szeme elé, a hangok a teste köré csavarodtak, a bőrét már nem ő birtokolta. A valódi teste, az igazi milliónyi kis sejtnek több ereje lett, mint amivel elbírna egy ember. A színek, mint éles tőrök hasítottak bele a tudatába. Mindannyian tudjuk egy dolgot szeretett volna már csak…
A haragja forró ólomként szaladt fejébe, mígnem egy súlyos robbanás tört ki belőle. Hallotta saját sikolyát s, a nyaka peremén éles szúró fájdalom hasított bele. A következő pillanatban a világ megfordult és látta önmagát, amint fej nélküli teste összerogy. A vér szökőkútként festette a havat vörösre. A csontok reccsenése visszhangzott fejében és a látvány ahogy az erek össze-vissza fröcskölik szét a haragot melyet hordozott. Az élettelen ujjai utoljára mozdultak meg, a fejéből kiállt idegszálak nem tudtak újból összekapcsolni a testrészeit. De ez a hang… a csend… a csend, a béke, amit újból érzett… Tudta, hogy megtisztult a lelke és boldog volt. Mosollyal az arcán, így találta meg Leon késő este kedvesét a zúgó patak mellett. Szinte hallotta a szél simogatásában kedvese gyermekkori nevetését, de belülről összeroskadt. Fájt neki, hogy nem lehetett szerelme mellett, egyetlen támasza mellett.
Vajon ebben a világban ki tud szeretve lenni?
