Percenként felejtem el mindazokat a szavakat, melyeket egyszer még te mondtál nekem.
Mára már eltűnt a ködben az összes hazugságod, így eléggé üresek a napjaim.
Magam ellen vagyok én, de közben menteni próbálom saját lényem.
Máskor pedig elszalad velem az idő, és azt veszem észre, hogy nem jutottam semmire.
A túlgondolás fájdalmas, szétmarja az embert, és a végén csak azt érzed, mennyire hiányoznak azok az emberek, kik egykor körülvettek.
Egy ideig ez még így lesz.
Olyan, mint a gyász: majd egyszer, ha nehezen is, de elmúlik.
Megpróbálhatod begyógyítani a sebeket, melyeket mások okoztak neked, majd azt veszed észre, hogy már nem tudsz magadon segíteni, s azt sem várod el, hogy más tegye meg helyetted.
Szigorúan védve magad, újra tervezel, mintha nem lenne esélyed a lelked ellen.
Persze sokan vannak, akiket érdekelsz.
Néha meg is kérdezik, hogy vagy, s miért írsz ilyen szomorú verseket.
Zavarodban nem tudod, mit válaszolj, hisz te sem tudod erre az őszinte választ.
Sokáig fognak még az emberek kritizálni, hogy miért nem vagy boldog, amikor megvan mindened, s nincs okod szomorkodni.
Azt senki el nem hiszi neked, hogy őszintén nincs semmi bajod — csak magaddal nem tudsz kibékülni.
Valahogy a versekből nem jön át senkinek az az önmarcangolás, min keresztül mész.
Hiába is magyaráznád, nem tudod elmondani, miért.
A haladás, a próbálkozás, melyeket nem vesz észre senki, hiába próbáltad bizonyítani — téged nem értenek meg.
Romantizálni próbálod az életedet.
Tehát igyekszel.
Tehát vagy, és még létezel.
És az emberek, kik körbe vesznek, s nem látják — azok miért vannak még veled?
Legelőször is a belső világodat kell megbecsülni, mert a sok harc, mit saját magad ellen indítasz, csak te tudod, hogy abban nincs egy győztes sem.
Feláldozva akaratod, inkább boldogságot keresel.
És most azon gondolkodsz: vajon érteni fogják-e az olvasók, amit te nyújtani akarsz számukra?
Sok a felesleges szó — tudom, kioktatni nem kell, tisztában vagyok vele — de mindez a felesleges szó tőlem jön.
Értheted, mennyi mindentől szeretnék megszabadulni, amikor ugyanazokat a szavakat, mondatokat ismétlem.
Bár nincs témamegjelölés, mégis van elvárás.
És tudom, hogy belül már széttépett téged, mintha valami vadállat lennél, ki nem evett egy hete.
Ezért el kellett mondanod, hogy amit én leírok, már unalmas, ismétlődő, értelmetlen, és ahhoz vezet, hogy teljesen kiégjek.
Ki tudja, olvasod-e még, amiket írok, vagy már elfelejtetted a legnagyobb rajongódat?
Elgondolkozol-e azon, hogy most milyen életem lehet?
Csakhogy mindenki lássa és tudja: én tényleg érzek.
Nekem sokszor eszemben vannak az emberek, kik már elfelejtették a nevemet.
Végső soron elmondanám:
aki nem ért ehhez, nincs benne egy kis művészi világ sem,
ne akarja megmondani annak, aki másképp látja a világot, hogy mit és hogyan tegyen.