Fa vagyok egy hatalmas erdőben. Vagyis… egy erdő helyén. Mert minden fát kivágtak körülöttem. Egyedül maradtam a pusztán, várva, hogy értem is jöjjön valaki. Hogy engem is kivágjanak. De senki sem jött. Mintha nem is léteznék.
Aztán egy nap egy favágó tűnt fel a távolban. Megremegtem az izgalomtól. Végre! Talán most… Talán most elvisz engem is. Figyeltem, ahogy közelebb ér, ahogy végigmér, aztán hallottam, ahogy halkan, inkább magának, mint nekem, ezt mondja:
„Ez a fa túl csúnya ahhoz, hogy kivágjam. Keresek szebbet. Jobbat.”
Aztán továbbment.
És én ott maradtam.
Teltek az évszakok. A tavasz zöldellő életet hozott – de nem nekem. A nyár melege simogatott – de engem nem melengetett. Az ősz színekkel festette be a világot – de engem nem érintett meg. Aztán beköszöntött a tél. A szél süvített, a fagy belém mart. Reszkettem. De nem a hidegtől. A magánytól.
Régen más volt. Régen ott voltak a többiek. A törzsek, amik hozzám simultak, az ágak, amik összefonódtak az enyéimmel. De most… most már csak én maradtam.
Eleinte még vártam. Néztem a távolba, hátha jön valaki. Hátha kellhetek valakinek. De aztán lassan rájöttem: engem soha senki nem fog választani. Nem azért, mert nem látnak, hanem mert nem akarnak látni.
Megálltak mellettem. Rápillantottak a kérgemre, a görbült ágaimra, aztán továbbmentek. Senki nem mondta ki, de tudtam: nem vagyok elég jó, nem vagyok elég erős, nem vagyok elég értékes ahhoz, hogy bárki magával vigyen.
A tél egyre hidegebb lett. Az ágaim megrepedtek a fagyban. De már nem számított. Már nem számoltam az évszakokat. Már nem kérdeztem, hogy meddig kell még várnom.
Csak álltam ott.
És lassan, csendben kezdtem eltűnni a világ számára.