A Múzeum dohos falai között is hallani lehetett az október végét jelentő hideg szelet. A színes falevelek nekikoppantak a régi rácsos ablaknak, de Mara így is csodálva nézte a kinti felfordulást. Volt valami egészen megnyugtató, szinte nem evilági kapcsolata az ősszel. Mindig is ez volt a kedvenc évszaka, de magyarázatot sosem tudott adni a miértjére. Azonban ahogy nézte a hulló levelek forgatagát és belekortyolt a meleg teájába, csak egy gondolat ütötte fel a fejét: ez a hely tökéletes számára. Néha elkapta az örökösen morgó Levana bácsi mosolygós tekintetét, amikor arról áradozott az idős úrnak, hogy vajon mennyi felfedezetlen szeglete lehet a múzeumnak, amikről egyikőjük se tud. Mara szerette a múzeum csendjét, még az enyhén poros levegő se zavarta, hiszen a végtelen szeretete és kíváncsisága a történelemmel kapcsolatban itt teret tudott nyerni.
Éles harangszó rázta fel Marát a gondolataiból, amely hatására megmarkolta a nyakában lógó medált, szinte halálra rémült a nem várt hangtól. A múzeum bejáratán egy fekete hosszú kabátot viselő férfi lépett be, a harmincas éveiben járhatott, a bal kezében egy fehér galambot ábrázoló sétabotot fogott. A férfi csak biccentett neki, Levana bácsi azonban beinvitálta. A beszélgetésükből kiderült a férfit Dánielnek hívják és egy újonnan a múzeumba került könyvről szeretett volna több információt tudni.
Ahogy a férfi alakja eltűnt az egyik oldalsó folyosó félhomályában Levana bácsival, Mara még mindig a nyakában lógó medált szorongatta. Ujjaival kitapintotta a már jól ismert fa szimbólumot, amely az egyszerű lánc alatt megbúvó kis bronz amulett felületén domborodott ki. Soha nem hordott mást a nyakában, bár nem tudta volna megmondani ennek az okát. Percekkel később Dániel visszatért Levana bácsi társaságában, kezében egy fekete, kopott bőrbe kötött könyvvel, amely egyszerűségét a fedelén lévő ceruzával karcolt fa képe törte meg. Mara pillantása akaratlanul is találkozott Dánielével, és néhány másodpercig csend telepedett rájuk. Volt valami különös ebben a csendben – nem fenyegető vagy kellemetlen, inkább… megszokott? Ismerős? Mintha nosztalgikus lett volna az, ahogy Dániel Mara szemébe néz, de annyi érzelmet látott a férfi zöld szemeiben, hogy el kellett kapnia a tekintetét. Mara figyelme ismét a nyakláncára fókuszált, de nem tudta hova tenni a medál és a könyv megegyező fa díszítését.
– Megnézhetem? – kérdezte Mara halkan, megköszörülve a torkát, miközben a könyv felé nyúlt. Dániel bólintott.
Mara a kezébe vette a könyvet és közelebbről megnézve már látta: a könyvbe karcot fa teljesen megegyezett a nyakában lógó medállal. Csodálkozva nézett fel a férfire, azonban kifejezéstelen arca miatt elkapta róla a tekintetét. Ahogy kinyitotta a könyvet, kisebb porfelhő szállt fel a sárgás lapok közül és szinte tapintható lett az energia a levegőben. Szinte vibrált a könyv a kezében, olyan ismerős bizsergés futott végig a nyakán, amelyet nem tudott megmagyarázni. Arra számított, hogy a lap belsejében esetleg a könyv címét vagy a szerzőjét találja majd, de helyette dátumokat és elmosódott bekezdéseket látott. Megsimította a kézzel írt betűket, amelyek válaszul lüktettek az ujjai alatt.
,,Október 29. A kertben a falevelek már lehullottak, a falak dohos levegője szúrja a mellkasom. Én nem feledek, akkor is, ha mások már elfordultak az emlékektől.”
Mara még levegőt is elfelejtett venni úgy olvasta újra és újra a sorokat. Túl ismerős volt a leírt helyzet, hiszen még a dátum is megegyezett a mai nappal! A szíve kihagyott egy ütemet.
– Ismered ezt a kézírást? – kérdezte Dániel, miközben fürkészve nézte Mara arcát.
– Nem tudom…ismerősnek érzem, olyan minta… – Mara hangja enyhén elcsuklott. – Mintha ezt én írtam volna, csak már elfelejtettem.
A múzeum harangja ekkor ismét megszólalt, azonban senki se reagált rá.
Csak Mara.
A könyv lapjai, mintha életre keltek volna úgy kezdtek el maguktól pörögni. Egy korábbi bejegyzésnél álltak csak meg, amely ugyanezen a dátumon íródott. Mara egész testében remegett, ahogyan olvasta a sorokat.
,,Ugyanakkor ébredtem, ugyanabban a ruhában, ugyanazzal a medállal a nyakamban. Ugyanazt a teát ittam, ugyanaz a süvítő szél verte az ablakokat. Ugyanaz a harang jelezte ugyanannak a fehér galambos sétabotos férfi jövetelét. Ugyanúgy elfelejtettem.”
A szoba hőmérséklete érzékelhetően lehűlt, de Dániel nem szólt semmit. Csak figyelte őt. Mintha várt volna valamire. Minta ő már tudta volna mi fog történni.
Marát arcul csapta a felismerés. Nem először történik ez meg vele. Nem most találkozott először a férfivel. Nem először fogta ezt a könyvet a kezében. A szíve úgy vert, mintha versenyt akarna futna az idővel, és talán így is volt.
– Hányszor történt ez már meg? – kérdezte Mara, de a hangja most már nem reszketett. Csak kíváncsian nézett az előtte álló férfi zöld szemeibe.
Dániel szomorú mosollyal lépett hozzá közelebb és csak annyit válaszolt:
-Ahányszor elfelejted az igazságot.
Érezhetően megváltozott a múzeum atmoszférája, még poros levegő is súlyosabban nyomta Mara mellkasát. Elszakította a tekintetét a férfiről és a könyvre figyelt, amely teljesen magától, betűnként írta az utolsó mondatot. A tinta szinte izzott a lapon, Mara szeméből pedig egy kósza könnycsepp talált utat magának.
,,A feledés mindig visszahív, de az emlékezés majd szabadjára enged.”
Mara könnyei melegen futottak végig az arcán és a medálja furcsán bizsergett fel a nyakán, mintha valami választ mondott volna a könyvnek. Dániel mellé lépett, Mara pedig mozdulatlanná merevedett.
A férfi mintha hallotta volna az emlékek súlyát, amely Mara nyakába borult, mintha maga a nyakláncba zárták volna el eddig őket előle. Kétségbeesetten nézett mélyen Dániel szemébe és tudta: a férfi mindig itt van, újra és újra emlékezteti őt.
Mara összerándult, ahogy a harang harmadszorra is megszólalt. A könyv oldalai szelíden becsukódtak, a medál a nyakába többet nem pulzált az energiától. Mély levegőt vett és egyenesen a férfi szemébe nézve mondta:
– Emlékszem.
Dániel arcán egy pillanatra suhant csak át a szomorú mosoly, de hamar rendezte arcvonásait. Óvatosan nyúlt a Mara nyakában lógó nyakláncért és ahogy leemelte róla Marát elárasztotta a béke.
A múzeum fényei kialudtak, a kinti fújó szél pedig elállt.
A Múzeum csendje most más volt. A falak nem visszhangoztak Mara könnyed lépteit, a teáscsésze többet már nem volt tele ugyanazzal a teával. A múzeumba látogatók nem emlékeztek rá, mintha ott se lett volna. Egyedül Levana bácsi tekintete vált olykor ködössé, amikor a lépcsőfordulóban egy ismerős nő hangját vélte felfedezni. Ilyenkor csak nehéz szívvel annyit suttogott magában: „Itt valakit megint elfelejtett az idő.”
A recepció asztalán a brossurák mellett kiállított könyvet és nyakláncot csak egy kéz érintette meg, jól figyelve a fa szimbólum minden egyes ágára és az utolsó oldal üzenetére.
,,Október 29. Először emlékeztem. És utoljára.”
Dániel többet már nem járt vissza a múzeumba A többi ember számára ő csak egy fekete kabátos alak volt, kezében a fehér galambos sétabottal. Mindig ősszelt tűnt fel, a kertben vagy egy padon ülve, de sohasem a múzeum közelében.
Ő az emlékében őrizte Marát.
Hiszen az ő dolga emlékeztetni azokat, akik már eltávoztak – de még nem tudnak róla.
