Egy üzenet
Ez a nap is úgy kezdődött, mint többi. A nyári nap a hasamra sütött, semmi kedvem nem volt felkelni: a hőmérséklet már most, a reggeli órákban átlépte a 37 fokot. Valahonnan ebédet kellett volna kaparnom magamnak és apukámnak. Anyukám kettő éve nem volt az már az élők csoportjában – átment a halottékba. Azon a borzasztó napon is egy olyan reggelre ébredtem, mint most. Apa betoppant és elkezdte verni. Mindig is agresszív volt, de aznap még ráadásul rosszkedve is gyűlt, ez okozta anya vesztét. Szörnyűséges nap lett abból az átlagos reggelből.
Miután már nem volt köztünk anya lelke, apa dühöngve elment valahová. Én a rendőrségre szaladtam, ott mindent elsírtam az őrnagynak. Össze-vissza habogtam, ezért nem egészen érthették meg, mi a bajom.
– Mondd el, mi történt, de értelmesen! – kérte a tiszt. Így elmeséltem, hogy éppen a reggeli áhítatot tartottuk, amikor apa bejött és feldühödött a Biblia láttán. A kedves tekintetű rendőr megsimogatta a fejem és azt mondta:
– Sajnálom, de a keresztény emberek a törvényen kívül állnak. Nem segíthetek neked, menj haza.
Kábultan tértem be a házba, ahonnan a test azóta már eltűnt. Vele együtt eltűnt az otthonom is, csak egy épület maradt meg és anya hite. Azóta is minden reggel kinyitom a Bibliám és a takaróm alatt olvasom. Ma is így tettem. Fekete kötésű, aranyozott című kötet: Szent Biblia. Igen, szent. Az első oldalon is ez áll: „Szent, szent, szent az Úr, Izrael Istene”. Szóval, kinyílt egészen a vége felé. A szemem megakadt egy igén: „Legyetek ti is készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amikor nem is gondoljátok”. Eltöprengtem, mit jelent a „készen” levés. Elhatároztam, hogy úgy fogok viselkedni, ahogyan szívesen tennék, amikor eljön a híveiért Krisztus. Elképzeltem, mikor lenne a legszebb a visszajövetel. Például, amikor a gyülekezetben vagyok. Lent, a szomszéd pincéjében, szombatról vasárnapra virradó éjjel. Azért ekkorra tettük az alkalmat, mert így a szombatot és vasárnapot tartó hívők is megelégedtek. A teológiai indok mellett pedig jó titkos is ez az időpont. De az is jó lenne, ha éppen az esti imám közben lelne rám. Esetleg, amikor a szomszédban segítek a kicsik körül. Szegények mindig éhesek. Gondolatmenetem itt félbeszakadt. Én is éhes voltam.
– Állj neki az ebédnek! – kiáltotta apám. Őt is mardosta az állandó éhség. Elindult valami napszámos munkát keresni, mint minden nap.
Én felkeltem, felvettem egy egybe-szoknyás ruhát. Régebben nem nagyon hordtam ilyet, inkább nadrágot választottam, de mostanában ez az egyetlen, ami nem csúszik le rólam, mert csont és bőr vagyunk már mind. Ezt megtartja a vállam.
Benéztem a hűtőbe – semmi. Éléskamra – egy félig rohadt, csumászkos batáta. Biztos elgurult, tegnap, amikor a másikakat vittem el. Ezzel a kezemben, blattyogtam a konyhába. Forgattam az ujjaim közt. Undorító volt, de bekaptam volna így is, nyersen. De nem szabad. Meg kell hámozni, főzni és apámnak adni remélve, hogy ma is megszán egy falattal. Ez az utolsó eleségünk, ha nem hoz valamit délutánra. Apám minden értéket eladott már, amit csak tudott: szekrényt, mikrót, telefont. De nem sokan vettek bármit is manapság, szinte semmi pénz nincs már a világon. Mivel az emberek munkahelyét, szerepét szinte teljesen átvették a gépek, így a gyárakban nincs munkaerő-kereset, nincs munkás, nincs fizetés. De így az embereknek pénze sincs. Csak a gyártulajdonosoknak, akik igazából maguknak gyártanak, mert így fogyasztó sincs. Közben az időjárás rohamosan változik. Alig terem meg valami. A csekély termés pedig nagyon drága. Pénze viszont keveseknek van, csak a vezetőknek. Ők még elhízni is tudnak, ellentétben velünk. Nálunk sokszor már a menzán se kapni semmit, de hát most egyébként is nyár van. Ráadásul ősszel sincs remény közétkeztetésre, mert az iskola épp nem is áll, egy ideje egy becsapódó meteorit tönkretette. Aztán majdnem felépítették már, amikor egy földrengés ledöntötte. Sok ingatag otthon ledőlt, de szerencsére a mienk még áll és még éhen sem haltunk, mint sokan mások.
Miközben az édesburgonyát próbáltam egy késsel megszabadítani héjától, megcsúszott és a pengéje az ujjamba állt. Kiszaladt a számon egy nem túl szép szó. Egy ronggyal körülcsavartam az ujjam, miután kiöblítettem.
– Bocsánat, Jézus – suttogtam aztán a káromkodásért. Eszembe jutott, hogy mikor láttam utoljára krumplit… Egy ideje nem lehet termelni sok mindent, mert folyton kiég. Ez a batáta is icipici a rendes méretéhez képest, nem túl sok vizet kapott. Ráadásul, mire megnőne ellopnák. Mostanában nagyon éhesek és erőszakosak az emberek. Senkit nem érdekel a másik, csak önmaga. Az anyukám halála óta eltelt időkben már nemcsak a keresztények élete értéktelen. Senki sem ér semmit.
Ismét nekiálltam a batátának, de fél perc sem telt bele, dörrenés hallatszott… és folytatódott. Ritmikussá vált, mint az esti tücsökcirpelés.
Ég- és kürtzengés volt! Összerezzentem, a gumó széttoccsadt. Rohadt, büdös, fekete része az arcomra fröccsent. De csillogó szemekkel néztem fel, ki az ablakon, a perzselően tűző nap felé. És ott állt a Király!
Nem tudtam megálljt parancsolni a lábaimnak, futottam egyenesen felé. Nem mentem el az ajtóig, nem nyitottam ki, a fal átengedett. Mint a vékony, fehér papír a piros festéket – úgy ütöttem át rajta. Azután a lábam felfelé vitt, mintha egy láthatatlan hegy lett volna előttem, amire felfutok…
…Most pedig itt vagyok, fent az égben, egy csodás helyen. A Mennyben. Tényleg nagyon szép, gyönyörű, leírhatatlan. Innen írom ezt az üzenetet. Felírom egy szép, aranyozott szélű, hófehér lapra, majd papírgalacsint gyúrok belőle, olyat, amilyennel az osztálytársak szoktak dobálódzni. Ledobom nektek a Földre. Halljátok, ti, kik ottmaradtatok: az Úr titeket is vár. Térjetek Őhozzá, míg nem késő!