-Nyra-
– Ne mozdulj! – markoltam meg a másik kezemmel is a pisztolyt.
Felemelte a kezét, és a remegő kezemre meredt, amin már az ujjbegyeim elfehéredtek. Mintha a belsőszerveimet szorosan összekötözték volna egy zsinórral. Kezemmel megtöröltem verejtéktől gyöngyöző homlokomat.
„Akármennyire izzad a tenyered, nem ejtheted el a fegyvert.”
Kirázott a hideg, amikor ránéztem a fegyverre, de most, hogy egy másik ember van túloldalán, minden egyre halványabb. A legijesztőbb, hogy a férfinak egy arcvonása sem rezdül. Olyan, mintha mosolyogna… vagy csak rosszul látom? Kell nekem az ékszer, mert tőle függ az öcsém élete. Műtétjét én soha nem bírnám kifizetni, és az orvos szerint az esélye a nullával vetekszik. Ha nem szerzem meg a nyakláncot az uzsorásnak, akkor nem fog támogatni. Mivel a szüleink meghaltak autóbalesetben kiskorában, csak rám számíthat.
– Hol van a nyaklánc?
– Ne várj tőlem semmit.
– Ez nem játék.
– Ez pedig nem az a történet, ahol nyersz.
– …
– Beszéljünk.
– Miért kéne?
– Vannak dolgok, amiket meg kell előznöm.
– Ne mozdulj!
„Egyre jobban elhomályosodott a látásom. Megtámaszkodtam a falban, de nem segített. Elkezdett a szoba forogni, a lábam meg remegt, végül elvesztettem az egyensúlyom. Minden elsötétült.”
– Hé…
-Auren-
Nem gondoltam volna, hogy elájul. Sok tolvajt láttam már a munkám során, de ő a legérdekesebb mind közül. A rendőrségnél ez a szituáció már rutinszerű. Elkaptam esés közben, így nem zuhant a padlóra. Gyorsan hoztam vizet, és fellocsoltam. Felébredt, de még kábult volt. Óvatosan az ágyra fektettem, és csak bámultam rá. Néztem a nyugodt arcát, egészen gyönyörű. Amikor már kezdett mozgolódni, sietve megkötöztem, és az ágyvégében lévő bőröndömhöz sétáltam. Tudom, hogy ő küldte – King, így hívatja magát az embereivel. Már régóta próbálom elkapni, de mindig meglóg valahogy. Hátha most sikerül.
– Miért kötöztél meg? – fogta a fejét, és sűrűn pislogott.
– Mert így érzem jónak… – néztem le a padlóra egy pillanatra.
– És most? – ült föl az ágyban, és lassan oldalra biccentette a fejét.
– Elmegyünk innen – fésültem meg a hajam az ujjaimmal, mintha ettől kitisztulna a fejem.
– Mi… együtt? – tágult ki a szeme, és védekezően a mellkasához húzta megkötözött lábait.
„Nincs jobb ötletem…”
– Én sem értem mindig magam – vontam meg a vállam.
– De én nem mehetek – harapott az ajkába, és a szemében pánik gyúlt.
– Itt már nem biztonságos. – szorítottam ökölbe a kezemet a testem mellett.
– Nem érted. – nézett rám könnyekkel a szemében.
– Ez egy csapda – hunytam le egy pillanatra a szemem. – Megzsarolják az embereket, hogy a végén olyan alkut kössenek, amiből nincs kiút. – halkultam el.
– Miért higgyek neked? – villant rám a szeme.
– Nem kellene mást is megmentenem, csak magamat – álltam meg egy pillanatra, majd lassan folytattam a pakolást.
– Felnéztem rá a bőröndből. Szólásra nyitotta az ajkát, de hang nem jött ki rajta. A válla előre bukott, mint aki most tört össze teljesen. Láttam, ahogy a könnyeit próbálja lenyelni.
– Mit ígértek? – szeltem át hosszú léptekkel a távolságot, és elkezdtem eloldozni.
– Megmentik az öcsémet – remegett meg a hangja.
– …
Üveges tekintetével bámult a semmibe, a könnycseppek versenyeztek az arcán. Fogalmam sincs, min ment keresztül, de szerintem nem most először törik össze. Nem tudom, hogy mit kellene mondanom. Egy dolgot tehetek: segítek neki…