Egyedül sétálsz. Senki se figyel. A szél zúgását hallgatod. Szemléled az előtted kibontakozó tájat. A fák levelei már szinte teljesen besárgultak, a többségük már le is hullott a talajra, hogy paplanként védje a jövő magvát a zord tél viszontagságaitól. Mindegyik, mint egy-egy emlék hullik alá. Jövőre már nyomuk sem lesz. Eltűnnek, elfelejtik őket. Ebben a rohanó világban senkinek sincs ideje rájuk, természetessé vált jelenlétük, a néma munkavégzésük. Hiszen szó nélkül teszik dolgukat, éltetik a bioszférát, mégse becsüli meg őket senki. Csupán szemétként tekintenek rájuk. Csak azt látják, hogy ősszel mennyi időbe telik összegyűjteni őket autóbeállójukról. Senki se fordít figyelmet rá, hogy még elmúlásuk után is hasznosak. Csak a rosszat veszik észre bennük, saját hasznosságukat igazolva ezzel.
Gondolataidba feledkezve rugdalod a leveleket. Egy emlékkép tör fel benned. Magad előtt látod a gyermeki énedet, amint gondtalanul teszi ugyanezt. Hallod, ahogyan kacag azon, ahogy a levelek hullanak, miután a levegőbe repítette őket. Figyeli röppályájukat, ahogyan a szél játszik velük, mint tollpihét dobálva őket. Szalad, hogy elkaphassa az egyiküket, de a fuvallatok egyre magasabbra emelik azt. Nem sértődik meg ezen a csintalan viselkedésen, csak nevet rajta. Emlékszel, ahogyan fogtad apukád kezét, miközben sétáltatok az őszi erdőben. Mindenre kíváncsi voltál, kérdéseid sora végeláthatatlan volt. Most unottan rakosgatod lábaidat egymás elé, egyiket a másik után, mennyire természetes mozdulatsor. Oda se figyelsz már rá.
Egy fuvallat elragadja sáladat. Régen futottál volna, hogy elkapd, de már nem számít. Érzed, ahogy egyre mélyebbre süllyedsz érzelmeid ingoványában. Tekinteted elhomályosodik. Megtorpansz.
Görcsbe rándul a gyomrod, fojtogat a kitörni készülő zokogás. Nem érted, hogy juthattál el ide, keresed a miérteket. Keresed azt a pillanatot, mikor a fák levelei barnulni kezdtek, mikor a változás megkezdődött. A múlt homogén masszává olvad szemed előtt. Egyszerre emlékszel mindenre és semmire. Érzed, ahogy szíved szilánkokra törik. Látod, ahogyan az évek során foltozgatott kéreg a múlté lesz, pedig mennyit fáradoztál azon, hogy sértetlennek tűnjön. Próbálod visszapislogni a könnyeid, de bensődben kiszakadt a gát. Minden mit eddig bilincsek közt tartottál, most előtör. Érzelmeid hömpölygő árként döntenek le lábadról. Keservesen felzokogsz. Nem bírod tovább, nem bírsz tovább élni, mindent némán megcsinálni, mikor úgyis tudod, hogy csak játszanak veled. Egyik pillanatban felmagasztalnak, csak azért, hogy aztán a porba vessenek a tisztátalan dolgok közé. Csak kihasználnak, eszközként tekintenek rád a saját boldogulásuk elérése érdekében. Aztán, mikor nincs már szükség rád, eldobnak, elfeledve mindazt mit értük tettél.
Füttyszó szeli át a csendet. Megfordulsz. Egy vonat közeledik. Egyenesen feléd rohan, megállíthatatlanul. Lehunyod szemedet. Olyan régóta vágysz már rá. Várod, hogy az elmélet és a gyakorlat síkja metsszék egymást, hogy álmaid valósággá váljanak. Tudod senkinek sem fogsz hiányozni, észre se fogják venni, hogy eltűntél. Hiszen hiányodat könnyen pótolhatják bárkivel, nem számítasz semmit. Kinyitod szemedet.
Száz méterre lehet tőled. Még van esélyed megváltoztatni döntésedet, még van lehetőséged élni. Tudod, mindösszesen egy lépés, nem több. Egy mára automatizálódott mozdulat a válaszfal csupán. Ráeszmélsz, hogy egész életedben alábecsülted e mozdulat jelentőségét. Hiszen ezzel vette kezdetét életed utazása, és most az elmulasztásával vethetsz véget neki.
Húsz méter. Egy hópehely hull alá az égből, hogy megpihenhessen orcádon. Megkönnyebbülten mosolyodsz el. Nem mozdulsz meg, döntöttél. Elér. Érzed, ahogy az utolsó lélegzet kipréselődik tüdődből. Visszajut a természet körforgásába, hogy újra oxigénként éltessen valakit, valaki mást. Már nem érzel semmit, szenvedéseid sora véget ért. Élettelen tested csak hever az elsárgult levelek között.
