Egy este történt, hogy megunta az esti bóklászást a város utcáin.
Szokásához híven elfogyasztotta a vacsoráját, majd kiment a kertbe, hogy friss levegőt szívjon. Nem sokat volt kint, kerülte az embereket és a velük való társalgást is. Általában, ha társaságra vágyott, este kicsoszogott a főtérre és onnan bámulta a bolti kirakatokat, a szebb és szebb ékszereket, és néha az embereket, ahogy boldogan nevetnek fel, egy-egy vicces megjegyzés után.
Olyankor mindig nagyokat sóhajtott, és inkább hazasétált mert nem bírta nézni a sok boldog arcot.
Sokat volt kint a kertben, ami nem volt túl nagy, épphogy elfért benne két kis szék és egy asztalka, meg pár szál virág a végében. Az egyik szék mindig üresen maradt, így idővel egy kis réteg por lepte be a kartámláját. Régebben szebb volt a kert, paradicsom, paprika termett ott, és tele volt rózsákkal is, amik azóta már elfonnyadtak a gondoskodás hiányában.
De erre ő nem szívesen gondolt. Inkább elterelte a figyelmét másra, mert nem szeretett nagyon gondolkodni. Volt, hogy sakkozott egymagában, amely kétségkívül más szemszögéből elég nevetségesen festhetett, mert egyedül sakkozni ugyebár nem lehet. De olyan is esett, hogy előkereste a poros fiók legmélyéről a régi újságját, és azt kezdte lapozgatni. Általában elég hamar a végére ért, és nem tudott mit kezdeni magával. Az ablakból figyelte a futókat, és egy babakocsis anyukát, aki tologatta a síró gyermekét azt remélve, hogy majd egyszer abbahagyja a nyavalygást. De ezt is hamar meg lehetett unni, és minden egyes nap olyan lassúsággal telt, mint egy kis csiga vánszorgása az úton. Az élete monoton, lassú és eredménytelen előrehaladtával ő is tisztában volt, csakhogy nem volt senki sem, akivel izgalmasabbá tehette volna.
De azon a napon, amikor úgy döntött, hogy kirakat nézegetés helyett, és keresztrejtvények helyett kiül a kertbe, egészen másra gondolt.
Eszébe jutott, hogy mi lenne, ha máshogy nézne a világra.
Előkereste a noteszét és fellapozta. Az egész üres volt. Nem írt bele korábban semmit, mert feleslegesnek és ostobaságnak gondolta.
A kezébe vett egy tollat és írni kezdett. Írt és csak írt még naplemente után is. Hajnalban fejezte be. Mindent leírt, amit gondolt, ami történt és ami szerinte fog történni.
Amikor letette a tollat, jól eső érzés töltötte el. Valami olyasmi volt, mint a megkönnyebbülés.
Felállt a székből, és bement a házba aludni.
Korán kelt. Szokatlan módon, mert korábban mindig sokáig aludt, hogy elmeneküljön a valóságból. Most úgy érezte, hogy csodálatos napja lesz. És igaza is lett.
Készített magának reggelit, elfogyasztotta és kiment a főtérre.
Az egyik ékszeres kirakat előtt megállt, egyik lábáról másikra állt, majd egy nagy levegővétel után elhatározta magát és bement.
Ott az eladó kedvesen fogadta, ami meglepő volt neki mert a legtöbben nemhogy tudomást szereztek volna róla, de még beszélgetni se állt le vele régebb óta senki. Elkezdtek beszélgetni, és fél órát el is töltöttek a boltban álldogálva.
Amikor kisétált a boltból, a kezén egy újonnan vásárolt gyűrűvel, nem is gondolta volna, hogy összetalálkozik egy nagyon régi ismerősével, akit már nagyon régen nem látott, amióta, az ismerős külföldre költözött, így amikor meglátták egymást, egymás nyakába borultak, és boldogan mesélték el egymásnak az eddig velük történteket. Az egész napot együtt töltötték, neki még a szája is eleredt – furcsa módon mert nem volt bőbeszédes – és elmesélt mindent, ami vele történt, igaz nem volt nagyon izgalmas és eseménydús, de azért boldogan elmesélte a rejtvényfejtést, az esti sétákat a főtéren, a nőt, akinek a kisgyermeke egy halk altatódalra elaludt, abbahagyva a sírást és természetesen a noteszt is.
Végül, a kertben ücsörögve végre volt haszna a másik kis széknek is, ahol az ismerős foglalt helyet. Egymás társaságában iszogatták a forró tejet, és hangosan felolvasta a noteszébe írt szöveget.
Az utolsó három szó egyszerűen hangzott mégis sok jelentéssel bírt. Előtte soha nem gondolta volna, hogyha másképp tekint a dolgokra, idővel, de jobban fogja érezni magát.
„Az írás varázsa”- mondta ki halkan, az éjszakába suttogva.