Álmomban ismét ott állok a liftben; a zúgó csend ránehezedik a mellkasomra és a gomb után akarok nyúlni, elképzelem, szinte érzem a hűvös fémkört, ahogy az ujjbegyem megtámaszkodik rajta, hogy pár másodperccel többet követelhessek magamnak, de mégsem teszem. A jelenléted kisiklik az ajtón, és a körvonaladba kapaszkodom, amíg a hangod még hozzámköt, hogy aztán elnyeljen a csend, és riadtan ébredjek az üres szobában, a világ túlsó felén, messze a lifttől, és még messzebb tőled, bárhol is legyél most.
Gondolok rád – többször is, mint illene.
Sokszor megáll az ujjam a képernyő felett. Annyi minden, ami összeköthetne minket, és csak egy gombnyomás választ el ettől: de az egyszerre lenne vallomás és árulás a részünkről. Talán már az is bűn, hogy képtelen vagyok kiverni téged a fejemből; minden mozdulatod ott visszhangzik az emlékezetemben, mintha képtelen lennék erővel kiverni a fejemből. De valóban ezt akarom-e? Elfelejteni téged? Esélytelen. A világ legártatlanabb rezdülése volt, ahogy a tekintetünk percekre összekapcsolódott. Bűn-e a gondolat, vagy maga az igazság? Olykor a kettő egymásba mosódik, egyre gyakrabban, és soha azelőtt, hogy felbukkantál volna. Nem az a bűn, hogy elolvasod, amit képtelen vagyok visszartartani, hanem hogy mindketten tudjuk, hogy nem szabadna már jelen lennünk egymás jelenében. Mert semmi árulkodó nincs abban, ha egy fél mondatban méltatom a sikered. Azzal vétkezel, hogy számítasz rá, mert tudod, hogy megteszem. Áradnak feléd a gratulációk, és tudom, hogy lassan eltűnök az üzenetek között, amikre félszívvel válaszolsz, és szeretném azt hinni, hogy bánod, hogy lefelé görgetsz, hogy felbukkanjon a nevem, amit már rég el kellett volna felejts. De nem hagyom. És szeretném azt hinni, hogy ha hagynám, se tennéd.
Magammal kéne igazságos legyek, vagy veled? Miért van az, hogy a kettő kizárja egymást? Mintha a puszta létezésünk, és a rossz időzétés nem lenne elég, a véletlennek köszönhetően botlottunk egymásba elvárások és remények nélkül a semmi közepén, és most a világ túlfelén is ugyanarra a helyre és napokra gondolunk vissza. Ha magamat helyezném előtérbe, megtagadnám az alapokat, amikre az életem felhúztam, és tönkretenném a tiédet, végleg elvágnám azt a vékony szálat is, ami végletekig feszülve bár, de még közöttünk húzódik. Mert elképzelhetetlen, hogy engem válassz. Hisz én sem tudnám nyugodt szívvel kijelenteni, hogy ebből bármi is lehetne, akkor is, ha nem lenne más melletted, vagy ha nem kötne az esküd, amihez vasakarattal ragaszkodsz. A féken tartott zabolázatlanságodból ered az a feszültség, ami a vonzerődet adja – észrevehetetlen a mozdulataid mögött, csak a belőled hullámzó elektromosságot érzi az ember, míg fel nem villan a visszatartott erő a függöny mögött.
Mint az ajtó mögé zárt vihar, az vagy, és hiába nem engedted szabadjára, mindent feldúlt bennem annak ellenére, hogy meg akartál védeni magadtól és megkímélni ettől az egésztől. Mégiscsak számíthattam, ha veszélyesnek érezted magad rám nézve. Nem törődünk annak az épségével, aki semmit sem jelent. Talán ezért nem játszol, ezért nem mosolyogtál vissza gyakrabban, ezért nem kérdezel rá arra, amit mindketten tudunk, és egyikünk se mond ki – én azzal ismerem be, hogy újra és újra kereslek, te pedig azzal, hogy válaszolsz.
És mindeközben semmi sem tűnt olyan természetesnek, mint melletted létezni. Ott tombolt a vihar az ajtó mögött, te nem engedted, hogy átlépjem a küszöböt, és mégis, csak a frissítő levegőt éreztem, mintha egészen eddig szmogban éltem volna. Könnyű ezt a könnyedséget összetéveszteni az elrendeltséggel. És pont ezért kell óvatosnak lennem, és kivárni, amíg az utórengések is elcsitulnak. Talán csak két jó perc voltunk egy rettenetes napon. Vagy két jó ember rossz körülmények között. Mi sem bizonyítja a jóságod, minthogy minden erődet arra összpontosítottad, hogy ellenállj. Mi sem bizonyítja az én jogtalanságomat jobban, mint hogy képtelen voltam kiragadni a döntés terhét a kezeid közül.
Egyik nap büszke vagyok erre, a másikon szégyenlem, a harmadikon átkozom. Minden visszatartott mozdulat menedékjogot kínál a gyávaságnak – az erkölcs köpenyébe burkolja azt, ami a félelem nevét viseli a homlokán. De hogy menekülhetett volna bárhová is, ha a helyes és az igaz két külön irányba futott tovább? Mi pedig csak megragadtunk az útkereszteződésben. És te nem nézel rám és én nem nézek rád, de képtelenség figyelmen kívül hagyni, hogy együtt állunk ott. Karnyújtásnyira, de sose érintkezve.