Keresztbe tett lábbal ülök a váróteremben. A tenyerem izzad, a lábammal, amely a padlón van, folyamatosan dobogok. Nem túl feltűnően, de elég idegesítően ahhoz, hogy egy ingerlékenyebb ember megelégelje és csúnyán nézzen rám. Még szerencse, hogy rajtam kívül csak egy lány van a teremben, velem szemben ül. Nem igazán néz rám, én se rá, mert mi van akkor, ha pont egyidőben nézünk egymásra? Nem szeretem a szemkontaktust, túl intim, túl lélekbelátó, ha hosszú ideig tart. Balra bámulok, kifelé az üveges bejárati ajtón át. Nézem, ahogy az emberek elhaladnak az épület előtt. Aztán jobbra nézek, a fehér falon lévő barna ajtóra, amely csak nem akar kinyílni, pedig már vagy fél órája várok. Kopogni nem illik, nem is szeretik. A cipőmet nézem. Új, még fényes, fekete lakkos magassarkú, nem rég vettem. Aztán a plafonra szegezem a tekintetem, ott már aztán tényleg nincs mit nézni. Hangosan kifújom a levegőt, majd az órámra pillantok. Mintha az idő extra lassan telne.
Óvatosan a velem szemben ülő lányra pillantok, és megtörténik, amitől féltem: ő is épp rám néz, a tekintetünk találkozik. Halványan, kényelmetlenül elmosolyodok, ő viszonozza, majd mindketten félre fordítjuk a tekintetünket és a bejárati ajtó felé nézünk. Most azért érzem kellemetlenül magam, mert mindketten ugyanabba az irányba nézünk csak azért, hogy ne egymásra kelljen. Elfordítom a fejem a másik irányba, ő ugyanígy tesz. Utánoz engem? Direkt csinálja? Rá nézek, ő is rám, s ezúttal tartjuk a szemkontaktust egy ideig. Van valami a szemében és az egész arcán. Undor? Furcsán fintorog. Van valami az arcomon? Elnézünk, majd ismét vissza egymásra. Megint ott van az arcán valami furcsaság… Megvetés? Méreget. Miért? Talán… tudja? Nem, az lehetetlen, senki sem tudja rajtam kívül. Egy árva lélek sem. Ez csakis az én titkom, de mégis… olyan a tekintete, mintha mindent tudna. Mintha tudná, mit tettem. Lehajtom a fejem és megint a cipőmet kezdem bámulni. Vagy a padlót, bármit, csak ne kelljen megint a szemébe néznem. De ennek ellenére valami mégis húz. Visszanézünk egymásra. Még mindig az az arc.
– Miért nézel így rám? – szalad ki a számon. A lány nem felel. Próbálok máshová nézni, de a tekintetünk újra és újra összeakad.
– Fejezd be! Én nem… nem csináltam semmit – mondom neki, a mondat másik felét csupán suttogva, ám ő továbbra sem válaszol, csak megvetően, undorodva, már szinte dühösen bámul. A tekintetem lecsúszik a kezeire, melyeket összekulcsolva tart az ölében. Piszkosak. Mi az? Csak nem véresek? Gyorsan felkapom a tekintetem, s azt látom, hogy megint bámul, s ezúttal egyértelmű az arckifejezése. Mély, zilált légzésétől piros az arca, a szeme könnyes, már nem bír az orrán át lélegezni, szájon az veszi a levegőt, de a szemét nem és nem veszi le rólam. A szívem egyre gyorsabban ver, a torkomat a felgyülemlő könnyek szorító, kaparó érzése fojtogatja. Elszakítom a tekintetemet egy pillanatra, hogy elővegyem a telefonomat, amelynek most mintha kétszer akkora súlya lenne, mint általában, majd a következő pillanatban torkom szakadtából rá ordítok a lányra.
– Ne bámulj már! – sikítom, majd hozzá vágom a telefonomat.
A velem szemben lévő tükör hangos csörömpöléssel darabokra törik, cserepei pedig a falról a földre hullanak. Szaggatottan veszem a levegőt, megtörölgetem a szememet. Azt hiszem, a telefonomnak annyi, de legalább az a zakkant liba már nem bámul többé.
