Az idő.
Az egyetlen, amit soha nem állíthatunk meg, nem fordíthatunk vissza, és nem siettethetünk. Mégis, minden percünket meghatározza. Talán ezért mondják, hogy az ember legnagyobb ellensége az idő. Olyan gyorsan pereg végig egy élet felett, hogy észre sem vesszük, mikor lett a tegnapból tegnapelőtt, a gyerekkorból felnőttkor.
Egy pillanatban még gyerekek vagyunk, szaladunk az udvaron, a napfényben, gondtalanul nevetve. Aztán egyszer csak arra ébredünk, hogy a vállunk tele van terhekkel, a szívünk tele kétségekkel, és a nevetés helyén már csak sóhaj marad.
És miközben hajszoljuk a holnapot, észre sem vesszük, hogy közben elszürkül a ma. Az idő nem vár senkire. Nem kérdez, nem kegyelmez – csak visz magával, akár akarjuk, akár nem.
De csak akkor vesszük észre, hová tűntek a perceink, a napjaink, az éveink, amikor már közel járunk a véghez.
Hirtelen ráébredünk: nem éltünk igazán. Nem mentünk el utoljára egy utolsó utazásra, a mozdulat, amit meg kellett volna tenni, az az utolsó közös vacsora, amit sosem tartottunk meg. Az álmok, amiket egyszer dédelgettünk, elillannak, mint köd egy reggelen és rájövünk hogy tényleg csak álmok maradtak.
Megpróbáljuk pótolni: egy utolsó sétával a régi helyekre, egy utolsó beszélgetés a régi barátokkal, egy utolsó kísérlet arra, hogy kimondjuk, amit soha nem mertünk. De a hiányokat nem lehet visszaragasztani. Az idő, amit elmulasztottunk, nem jön vissza. Csak a fájó felismerés marad, és a csend, amelyben minden kimondatlan szó visszhangzik.
Talán az a végső igazság, hogy az idő nem ellenség, hanem tükör az életünkből, megmutatja, mi az, ami fontos volt, és mi az, amit nem mertünk megtenni. És ha ezt túl későn vesszük észre, a tükröt már csak a vissza nem térő percek fénye világítja meg.
