A felhőkészítő

Van egy kipárnázott fekhelyem egy nagy kék szobában. A szobának nincs bejárata, se kijárata, de még csak falai és sarkai sem. A nagy kék szoba végtelen és színváltós. Néha világoskék, néha sötétkék, néha pedig szürke vagy éppen fekete. Van, amikor apró fehér pöttyök díszítik, máskor egy nagy fehér, vagy egy hatalmas sárga óriás gömb világítja meg. Ezeket a fénylő dekorációkat azonban nem az én dolgom felaggatni az égboltra. Az én munkakörömbe azok a fehér bolyhos izék tartoznak, amiket az emberek néha sárkánynak, autónak, néha pedig bicikliző elefántnak néznek. Én készítem a felhőket. Meg kell, hogy mondjam, nem egy ördöngös feladat. Csak fekszem a díszes párnákkal megrakott nyugágyamban, és szívom a cigarettát. A füst, amit kifújok, szétterjed a nagy kék szobában, s ha valaki felnéz a földről, megpillantja az újonnan született felhőket. Hogy én formálom-e őket? Dehogy. Én csak kifújom a füstöt, és sorsára hagyom a kreálmányt. Felesleges lenne formázgatni őket, mint valami gyurmát. Az emberek úgyis azt látnak benne, amit akarnak. A minap unalmamban – mert hát erre is rá lehet unni – eljátszadoztam az egyik felhőgyerekkel. Fehér ruhába öltöztettem, szárnyat és hosszú göndör hajat adtam neki, majd útjára bocsátottam.
– Nézd! – mutatott fel rá lentről egy nevetgélő kislány. – Egy angyal! Az a felhő úgy néz ki, mint egy angyal!
A mellette sétáló mogorva külsejű férfi erre szintén felpillantott telefonja képernyőjéből, majd egy intenzív homlokráncolás után így szólt:
– Hát, én csak egy ocsmány vérszívó denevért látok.
Így tehát még néhány ilyen kísérlet után végleg felhagytam a formázással. Kevesebb gond, több lelki béke.
Lát az ember néha-néha különböző színben pompázó felhőket is. Rózsaszínt, narancssárgát, sárgát, orgona színűt – merthogy néhanapján bizony be szoktam őket festeni. Ez csak afféle hobbi. Szeretem nézni, amint a színek egy hatalmas festménnyé varázsolják az égboltot. Van benne valami csodálatos, amikor a fehéret a rózsaszín váltja fel, vagy amikor több szín egyszerre táncol az ég vásznán. Külön-külön, majd pedig együtt, keverve.
Nem ritka az sem, hogy színes felhők helyett egy sötétszürke úszik be, amikor véletlenül felborítom a koszos vízzel teli poharat, amiben az ecseteket szoktam kimosni festés után.
Az ügyetlenségem okozott már nem kevés gondot, hiszen a felhő vészjósló színe még csak hagyján, de ezek a teremtmények a kiömlött vizet is magukba szívják és az emberek világára facsarják ki magukból. Nos, igen. Kellemetlen. Viszont úgy hallottam, hogy ez az úgy nevezett “eső” (ha jól tudom, így hívják az emberek odalent) jót tesz a természetnek. És ami a természetnek jót tesz, az – gondolom – az embernek is, hiszen az ember a természet része, nem? Tehát lényegében panaszra semmi ok. De ezek… Állandóan csak panaszkodnak. Egyszer túl meleg van, másszor meg túl hideg. Most túl sokat esik, máskor meg nem esik eleget. Miért nincs egy felhő sem az égen? Hát már elnézést, de én is szeretnék szabadságra menni. Amikor meg visszajövök, akkor meg “mi ez a sok felhő? Eltakarja a csillagokat”. Én mondom, ezeknek soha semmi nem jó.
Néha úgy érzem, sosem leszek elég jó. Sosem fogok tudni olyan munkát végezni, ami mindenkinek megfelel. Úgy érzem, sosem fogom megérteni az embereket. Másrészt viszont… talán nem is kell. Én nem tartozom közéjük. Soha nem is tartoztam. Egy teljesen más világ része vagyok, s nem szeretnék ember lenni. Állandóan panaszkodni, mindig a rosszat látni mindenben. Én inkább megmaradok annak, aminek születtem: a nyugodt és boldog felhőkészítőnek a végtelen színváltós szobában.