Letekertem az ablakot. A jó öreg Opel recsegett, mintha minden egyes nyikordulással emlékeztetni akarna, hogy már régen túlélte a maga dicső napjait, mégis, makacs engedelmességgel szolgált tovább. Az anyósülésen ültem, jobb karom kilógattam a menetszélbe Forgattam a kezem, játszottam a széllel, mintha formálhatnám az alakját, mintha egy pillanatra is alávetné magát az akaratomnak. A nap perzselte a bőröm, de nem volt fájdalmas, inkább bizsergetett, mintha apró, meleg szikrák pattogtak volna végig rajtam. Úgy éreztem, minden napsugár egy apró üzenet: még itt vagy, lüktet benned az élet. Friss trágya szaga töltötte be a levegőt, de ma még az is valahogy földközelivé, valóságossá tett mindent.
Olivér egy kézzel, szinte hanyagul tartotta a kormányt, olyan természetes lazasággal. Azonban már túl jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, több érzés kavarog benne, mint ahány szúnyog csapódott a szélvédőnek. Már annyiszor láttam így: a csuklója alig észrevehetően merevebb, az állkapcsa feszesebb, a homloka apró ráncba húzódott. Tudtam, hogy hamarosan megszólal. Ő nem az a fajta, aki bármit is képes szó nélkül elengedni.
– Biztosan ezt akarod? – törte meg a csendet.
Nem is kellett sokáig várnom.
– Igen, – feleltem és egy bólintással koronáztam, mintha ezzel pecsételném a döntésem.
– De még meggondolhatod magad…
– Ezt már százszor megbeszéltük. Akárhányszor kérdezed, a válaszom ugyanaz marad.
Az ujja most már mindkét oldalon ráfeszült a kormányra, mintha az acélkeretben keresne menedéket. Úgy markolta, mint aki abban hisz: ha eléggé szorít, akkor a világ nem hullhat darabokra. Velem is így volt. Azt gondolta, ha elég erősen tart, nem fogok elmenni.
– Nem értelek. – csúszott ki belőle. – Hogy tudsz ennyire nyugodt lenni?
– Mert tudtam, hogy ez is el fog jönni. – a hangom halkan, de biztosan szőtte bele magát a levegőbe. – Előbb a nagyanyám, aztán az anyám és nemrég a húgom. Sejthető volt, hogy rám kerül a sor. Éreztem, ahogyan az ember a csontjaiban érzi a közelgő vihart. Vagy ahogyan az eső harangozza be magát az illatával.
– De… miért nem vizsgáltattad ki magad? Miért nem tettél ellene? Talán, ha időben felismerték volna…
– Talán, talán, talán. – A hangom élesebben szólt a kelleténél. – Épp elég kín volt végignézni, amin a szeretteim keresztülmentek. A húgom két évig vegetált kórházakban, az orvosok kezei között. Vizsgálatokat, műtétek, csövek, tűk… Minden napja egy újabb ostrom volt, amely ellen nem maradt védelme. Az egész létezése a kórterem szürke falai közé szűkült. Mikor olykor rám mosolygott, én már nem az ő mosolyát láttam. Csupán csak árnyéka volt egykori önmagának. Nem akartam én is árnyékként távozni ebből az életből.
– De lett volna esélyed! – csapott az kormányra Olivér. A hangja megtört, egyszerre szakadt ki belőle a harag és könyörgés. – Nem is kicsi.
– És ha nem éltem volna túl? Az tudod mit jelentett volna? Két évet, jobb esetben, amit félkómás légyként töltök, bolygó hollandiként kóválygok fel s alá, várva az újabb ítéletet. Te pedig végignézed, ahogy lassan kikopik belőlem a fény. Végignézed, ahogy napok, hónapok alatt apró darabjokra hullok. És közben reménykedünk valami statisztikában, amit senki sem tud pontosan megjósolni. Ez élet? Én mindennek nevezném, csak annak nem.
– Mégis… ilyen könnyedén belenyugszol? – hangja szinte remegett. – Ez olyan, mintha magad előtt zárnád be az ajtót.
– Nem belenyugvás – mondtam lassan. – inkább szabadság. Van egy évem. Egy év, amit nem ágyban, nem infúzióval a kezemben, hanem az utakon járva, melletted tölthetek. Nem számolom, mennyi pénzem marad tüzelőre, nem félek, miből fogok megélni jövőre. Ez az idő nem a halálé lesz, hanem az enyém. A miénk.
Csent ereszkedett ránk, olyan sűrű, szinte tapintható. A motor mély, egyenletes morajlása lett a szívverésünk ritmusa. A szél az arcomba csapta a hajamat. Olivér arcán egyetlen rezdülés sem maradt titokban: ott kavargott a harag, a félelem és a szeretet. Mind egyszerre, mint egy vihar, amely nem talál kiutat.
– Hogy tudsz így beszélni erről? – kérdezte végül rekedten. – Mintha a halál nem lenne több, mint egy bevásárlólista a hűtőn.
– A halál természetes. – feleltem halkan. – Pont annyira, mint a születés. Csak az egyikre készülünk, a másikra sosem.
A nap már bukott le a horizont mögé, a világ aranyba és vérvörösbe öltözött. A táj izzott, mintha folyékony fény áradna végig rajta, és egy pillanatra olyan volt, mintha aranymezők kísérnék az utunkat.
Bekapcsoltam a rádiót. Kicsit régi, mint ebben az autóban minden, de a szeretet és némi erőszakos ütlegelés megteszi a hatását. Először csak dúdoltam, aztán énekeltem is. Olivér rám nézett és elmosolyodott. Olyan mosoly volt, amely egyszerre idézett fel mindent: az első találkozásunk zavart nevetését, az első éjszaka törékeny csendjét, az esküvőnk fényét. Mintha egyetlen mosolyban elférne az egész múltunk.
– Szeretlek. – mondta, és a kezét a combomra tette. Mintha megérezte volna a gondolataim rezdülését.
– Köszönöm. – suttogtam. És akkor engedtem meg magamnak a gyengeséget. Egyik könnycsepp a másik után, mint apró kristályok gördültek le az arcomon.
– Hé – simogatta a bőröm. – Egy eszméletlen jó év áll előttünk és mi minden percét kiélvezzük. Olyan olasz pizzát fogunk ma este enni, hogy az minden képzeleted felülmúlja. – az ő szemében is könnyek csillogtak. – És utána… mondd csak. Mondd, mit kívánsz, és én valóra váltom.
– Az egyetlen kívánságom már valóra vált.
– Igen? Mi volt az?
– Nem úgy illik, hogy nem mondjuk el, mit kívánunk? –feleltem játékosan.
– Ilyenkor már mindegy. Ha valóra vált, onnantól nyílt titok.
Elmosolyodtam.
– Hát, legyen elég annyi, hogy én is szeretlek.
Nem firtatta. Csak simogatott tovább, míg a nap utolsó aranyló csíkokra hullott szét a tájon. A távolban felcsillant a tenger. Tudtam, hogy merre vezet az utam. A sejtés többé nem volt sejtés – bizonyosság lett. És én békében fogadtam.
