Történetek által vagyok, általuk létezem. Néha úgy érzem, minden egyes mondatom egy apró darab belőlem, amit odaajándékozok a világnak. Ha megkérdezik, mit jelent számomra az írás, mindig elbizonytalanodom. Mert nem az a kérdés, mit jelent, hanem az, mit nem.
Nemrég egy régi ismerőssel találkoztam. Az a típus, akivel néha összefutsz egy sörre vagy kávéra, aztán hetekre, hónapokra eltűntök egymás elől, mint a zokni párja a mosásban. Kedves ember, de nem nevezném barátnak. A „barát” nálam valami sokkal mélyebb.
A beszélgetés közben rám nézett, és azt mondta, nem érti, hogy lehet valaki ennyire tehetséges, ennyire sokrétű… és mégis ennyire egyedül.
Elmosolyodtam.
Nem tudtam, mit feleljek, mert valójában nem tudom, milyen nem egyedül lenni. Ez az alapállapotom. A csend, a magány, a saját világom, ahol nem kell magyarázkodnom, nem kell szerepet játszanom.
Persze van, amikor fáj.
Olyankor este, mikor elcsendesedik a lakás, és a város is megpihen, bebújok a takaró alá, és hagyom, hogy a gondolataim elnehezüljenek. Néha sírok is. Nem drámai, csak csendes, alig hallható sírás, ami inkább megtisztulás, mint panasz. Máskor meg leülök, és alkotok.
Mert a fájdalom is nyelv, csak meg kell tanulni materializálni.
Vallom, hogy a tehetséges emberek többsége magányos. Nem azért, mert senki sem ér fel hozzájuk, hanem mert folyton menekülnek valami elől.
Én is menekülök.
Nem tudom pontosan, mi elől — talán önmagam elől.
Ma például futni voltam. Tizenöt kilométer, orrfújós szünetekkel tarkítva, de megállás nélkül. Az őszi levegő csípős volt, a fák között szél játszott, és a lábam alatt ropogott az avar. A testem fájt, de az elmém kisimult. Abban a másfél órában nem gondolkodtam semmin. Nem volt múlt, nem volt jövő, csak a ritmus: lélegzet, lépés, dobbanás.
Amikor futok, megszűnik a világ.
De nem futhatok mindig, amikor menekülni akarok.
Erre való az írás.
Erre való a könyvek végtelen világa.
Gyerekkorom óta szárnyalt a képzeletem. Míg mások babákkal játszottak, én a plüsseimnek adtam múltat, motivációt, jellemet — volt köztük hős, áruló, szerelmes és elbukott király is. A busz ablakán kibámulva mindig kitaláltam, ki hova tart, miért siet, kit hagyott el.
Aztán egyszer csak rájöttem, hogy az írás nemcsak játék, hanem túlélés.
Ha olvasok, más világokban járok. Nincs zsánerem — a hangulatom választ helyettem. Ha magamba fordulok, lélektani drámát veszek elő. Ha túlpörgök, egy feszült thrillert. Ha elfáradok a valóságtól, jöhet egy idilli kosztümös romantikus. Minden könyv másik ajtó, és mind mögött ott lapul valami, amit keresek magamban is.
Az írás azért különleges, mert általa kiléphetek a testemből.
Van, amikor a saját életem írom meg novella formájában, máskor egy álmot, amit nem tudok elengedni. Olyan is van, hogy teljes fikciót, de mindig becsempészem magam valahova: egy mellékszereplő testébe, egy mozdulatba, egy elharapott mondatba.
Aki igazán ismer, az tudja, hol vagyok a történetben.
Másoknak csak egy nő vagyok, aki napokig pötyög a laptopján, ugyanabban a melegítőben, ízléstelen karácsonyi zokniban, egy bögre forró teával. Talán nevetségesen klisés, de tényleg így van. Most is. Csak a pulóver kapucnija húzódik a fejemre, nem a hideg miatt, hanem mert biztonságot ad. Mindenkinek kell valami, amiben megtalálja az otthon kényelmét. Nekem ez most a kuckó, a billentyűk zaja, és a teám illata.
Sokszor eljátszom a gondolattal, hogy több életet éljek.
Hogy kipróbáljam, milyen lenne egy idegen városban újrakezdeni.
New Yorkban, például. Fiatal, lelkes munkakeresőként rohanni a metróhoz, a reggeli kávéval a kezemben, miközben a táskám pántja folyton lecsúszik a vállamról. Irodai rohanás, mosolygó kollégák, esti olvasás egy apró stúdió lakásban. A könyv klubban új emberek, barátok, beszélgetések, nevetés. Egy élet, ami rohan, de közben mégis él.
Máskor Franciaországba képzelem magam. Színpadra lépek, csillogó ruhában, a reflektor fénye a szememet vakítja. Meghajlok, taps, illatok, elegancia, pezsgő. Aztán másnap hajnalban kiülök az erkélyre, egy puha plédbe burkolózva, és nézem, ahogy a város ébred.
Lehetnék színésznő, csellista, költő, akárki. A lényeg, hogy éljek valamit, ami több, mint a hétköznap.
Aztán ott van Olaszország, a kisvárosi pékség illataival. Hajnalban kelnék, lisztet szitálnék, a pulton gőzölnének a friss cipók. A helyiek nevemen szólítanának, és délutánonként a bolt elé kitett asztaloknál olvasgatnék. Talán még kulturális esteket is szerveznék, irodalommal, zenével, süteménnyel. Egy világ, amit magam köré építek.
És persze Anglia is ott motoszkál bennem. London, Oxford, vagy egy apró skóciai városka. Egyetem, régi könyvek, esőillat. Tanulnék irodalmat, esténként egy kis bárban dolgoznék, ahol minden vendég egy új történet lenne. Nem lenne könnyű, de valóságos volna. És talán ez a legfontosabb.
Ahogy ezekről az életekről álmodom, mindig rájövök valamire: minden szereplőm ugyanarra vágyik.
Szabadságra. Önismeretre. Megértésre.
Az írás ezért fontos. Mert miközben kitalálok egy világot, jobban megértem a sajátomat.
Szeretném értékesnek érezni magam. Fontosnak.
Nem híresnek — csak olyannak, akinek a története számít valakinek.
De tudom, hogy ezért meg kell dolgozni. Fel kell kapaszkodni, hogy egyszer elérjem azt a pontot, ahol már nem csak én olvasom a saját soraimat.
Az élet változik, a körülmények cserélődnek, de egy dolog állandó marad: az írás.
Tükör, menedék, barát.
Egy világ, amit én alkotok, és ahol úgy élhetek, ahogy igazán akarok.
Most még csak a sorok között létezem.
De egyszer majd kitörök a szavak mögül.
És akkor rólam fognak mesélni — nem dicsőségből, hanem reményből.
Hogy lehet másképp is élni.
Lehet hinni magunkban, és felépíteni egy életet a betűkből.
Mert végül minden történet én vagyok.
És minden mondat — egy újabb lépés hazafelé.
