– Te… Te egyszerűen elviselhetetlen vagy!
– Szerintem bonyolultan.
Ernő erre hatalmas levegőt vett és lassan kifújta. Olyan hangja volt, mint egy bikának. Anni vigyorogva állt előtte ugrásra készen. De mivel a támadás nem jött, szamárfület mutatott. Na, ezt már Ernő sem tudta elviselni! Odasuhintott ikertestvére felé, de az ügyesen kibújt az ütés alól és nagyokat hahotázva elsliccolt. A fiú taktikát váltott.
– Anyaaa! Anni nem hagy békén!
– Jaj, már gyerekek! Ne veszekedjetek!
– De anya, szamárfület mutatott!
– Mert megcsaptál!
– Nem is igaz! Nem találtalak el!
– Az kit érdekel?! Az akarat a fő! Indulatos szívűűű!
– Kuss! Te… te pattanásos disznó!
– Rajtad is találni párat, leendő kota!
– Te, te, te… buta liba!
– Elég legyen! – lépett be az apa a szobába. – Fogjátok be mindketten! Úgy viselkedtek, mint két bolond kamasz!
– Mert azok vagyunk! – kiáltották egyszerre s elvihogták magukat.
– Ezt én akartam mondani! Hogy merészelted elvenni a gondolatom? – ordított aztán Ernő.
– Hogy vettem volna el?! Talán belelátok a fejedbe? – visított vissza Anni.
– Azt mondtam: elég! – akart föléjük magasodni apa, mint egykor, ha óvodásként kaptak hajba, de az volt a baj, hogy Ernő magasabbra nőtt tőle, és Annit is csak pár centi választotta el attól, hogy apukája nyomdokaiba lépjen.
– Tudom, hogy azt mondtad! Na és? – feleselt Anni.
– „Mily szép és gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek!” (Zsoltárok 133:1)
– Dehát mi egyetértünk! – vágta rá Ernő.
– Mégis miben? – nézett rá meghökkenten mind apa, mind Anni.
– Abban, hogy ki nem állhatjuk egymást! – bökte ki a fiú és gyorsan kifordult az ajtón, mielőtt még jobban elfajult volna a helyzet.
„Nálunk is ez megy minden nap” – mondaná a részvétnyilvánító szomszéd, akinél három tizenéves nevelkedik, gondolta apa. „De nálunk nem minden nap. Minden másodpercben! Hová lett belőlük a szeretet?” „Ne féljenek, huszonéves korra kibékülnek! Még tíz év és minden rendbe jön” – fújták a felkeresett pszichológusok. „Istenem, miért nem teszel csodát?” – kesergett az anya.
Egyszer aztán Ernő homlokát ráncolva érkezett haza az iskolából. Hallgatagon bandukolt Anni mellett.
– Párosítsd a cipőd! Különben Anya megint velem fogja elrakatni, úgyhogy embereld meg magad! – szólt rá Anni csípősen.
Ernő szó nélkül a helyére rakta lábbelijeit.
Anninak nem tetszett az előbbi vesztes próbálkozás, így amikor fivére a szájához emelte a kanalat étkezéskor, egy óvatlan pillanatban meglökte a karját, mire az félrenyelt és még le is ette magát, sőt a tányérjából is kibillentett egy adagot a terítőre.
De Ernő erre sem mondott semmit. Igaz, nem is nagyon tudott, mert még krákogott a köhögéstől. De anya rászólt.
– Kisfiam, viselkedhetnél! Nem vagy már kétéves!
– Anni a hibás! – jött erre indulatba mégis a fiú.
– Én?! Hisz nem is tettem semmit – sápítozott az ártatlan képpel.
A nap tehát folyt tovább szokásosan. Veszekedéssel, vitatkozással, beszólogatással és még egy csipetnyi szóváltással. Aztán fogmosásnál Ernő végképp kiborult.
– Anniiiiii! – ordította úgy, hogy talán egy rosszabb minőségű fal leomlott volna az erős hanghullámoktól. Szerencsére a házuk jó állapotban volt, így nem esett baj. Csak anyukájuk idegrendszere hevert romokban.
– Ne, ne, ne! Ne kezdjétek! – kiáltotta.
– Még be se fejeztük! – süvöltötte Anni.
– De nem, nem! Most nem azt kezdem – vetette oda Ernő továbbra is a fürdőszobából ordítva. – Anni! – óbégatta. – Gyere csak ide, mert beszélnünk kell!
A lány nagy nehezen előkerült, a fiú pedig gyorsan lenyelte a maradék fokrémhabot.
– Figyelj, Anni! – rogyott le a vécécsészére Ernő. – Én ezt nem bírom.
– Mit?
– Hát… téged.
– Ezért hívtál ide?! – emelte fel a hangját a lány.
– Neeem… – húzta a száját Ernő. – Tudod, nem is téged. Ezt az egész perpatvart.
– Milyen választékosan fogalmazol hirtelen…
– Látod?! Ezt mondom! Nem tudnád befejezni?
– Én?! Mit? Veled van a baj mindig!
– Ne már! Te penészes disznótrágya!
– De nem veled van a baj, ugye? Bee!
– Jó, jó, kuss! – kapott a fejéhez Ernő. Kezeit a tarkóján tartva folytatta. – Szóval, úgy gondolom, hogy túl természetes.
– Mégis micsoda? Hogy a trágya bepenészedik?
– Igen, az, persze! – röhögte el magát a fiú. – De komolyan. A sablonos történetek a gyüliből: veszekednek, aztán váratlanul megérinti őket Isten szeretete, kibékülnek, minden szuper jó. Csakhogy… ez valahogy nálunk nem működik. Pedig én már unom ezt a marakodást.
– Tényleg? Nem úgy fest. Mindig te kezded.
– Nem is!
– De!
– Látod, ezt mondom: mindig ugyanaz a forgatókönyv! Hát, nem unalmas állandóan visszaszólni?!
– Na, jó. Igazad van. Most elégedett vagy?… Különben, tényleg. Valóban uncsi. De a másik is. Már annyiszor hallottuk. Nem váratlan, nincs benne semmi új, semmi láng… és nem akarok beállni a sorba csöndes, jó kislánynak – töprengett Anni.
– Én sem gondoltam szürke senkivé válni, csak fel kéne szítani a tüzet, de egy olyan igazit – állapította meg Ernő.
– Tudom is, hogyan! – gondolkodott félkomolyan a lány. – El kellene kezdeni nem veszekedni. Akkor szép, lassan meggyulladnánk. De akkor sem lesz hirtelen fellobbanás…
– És kell nekünk az egyáltalán? Nem elég, ha csak ég a tűz? Nem jobb, az állandó lobogás, mint a hirtelen szalmaláng, ami volt s nincs? – ráncolta a homlokát a fiú.
– De… Hát, akkor én most elkezdem – ízlelgette a gondolatot Anni.
– Mi?! Dehogyis! Én akartam kezdeni! – csattant fel Ernő ösztönösen.
– Ezt mondom – forgatta a szemét a másik. – Mindig te kezded!
– Ja, tényleg… Bocs. Tudod, mit? Hajrá, egyszerre! – javasolta. – Egy, kettő, három… gyufákat elő! Kérünk téged, Jézus, segíts maradandó tüzet gyújtanunk!
– Ne olyan hevesen, még kigyullad a ház!
– Nade, Anni!
– Jó, jó, ne kapd fel a vizet, csak vicc volt!
Egymásra pillantottak és cinkosan elmosolyodtak.
Ezentúl nem veszekedtek.
De a ház továbbra is zengett. Kacagástól. Pontosabban kamaszos nyerítéstől, amint ide-oda hajigálták fásabbnál fásabb vicceik hasábjait.
