– Ennek még fagy kell – köpte ki a földre látványosan fanyalogva a kökényszemet Péter. – Ehetetlen – tette még hozzá erősen fanyalogva.
– Dehogy! Ez már finom így is! – tömte magába a kisöccse a gyümölcsöt és köpte ki messzire a magokat.
Péter nem válaszolt, hanem utat törve magának a bozótosban, haladt az erdő felé sietősen, haragosan.
– Várj! Péter! Én nem tudok itt végigjönni – kiáltott utána a kisfiú.
– Akkor ottmaradsz – fordult vissza egy pillanatra a másik.
– De anya azt mondta, vigyáznod kell rám!
– Na, és? – azzal már Péter el is tűnt az erdőben. Felkapaszkodott a hegyoldalon, meg-meg csúszva az avaron. Fent, a hegytetőn elfogytak a fák, a másik oldalt már kókadt, aratásra váró napraforgóföld terült el. Csak bámulta, ahogy a szél összezörrenti a barna leveleket. Valami csavarta a szívét és egyben fel is fújta. Maga sem tudta, hogy mi. Azt se döntötte még el magában, hogy ez az érzés jó-e vagy rossz-e. Csak azt tudta, hogy ez az érzet valahol kapcsolódik ahhoz az ellenszegüléshez, számonkéréshez, ami öccse szavaiban volt és a természet mesebeli jelenségeihez is. Bámult el, messze a kilátásba, ahol a távolban feltűnt néhány kékes hegy. De előtte még látta a szomszéd falut. Úgy érezte, hogy repülni is tudna ebben a pillanatban, ha nem lennének a kezei odakötözve az oldalához. Lassan engedett ez az érzése, megvakarta a fejét és visszaindult ezúttal az úton bandukolva. A mindenre gondolt, de a semmire is. Így az üres-telt fejével hamarosan hazaérkezett.
Nem ment be egyből a házba, leült a tornácon a lépcsőre dacosan és kezébe temette az arcát, mert már sejtette mi vár rá.
Odabentről hangok hallatszódtak ki.
– Kérem, én nem tudom, mit tehetnék vele. Ma is egyedül jött haza, sírva a kis Lali, hogy megint faképnél hagyta. Oszt ő meg már nem jelentkezett két órája. Tegnap is elcsatangolt, ráadásul mocskos a szája is ám! Alig tart valamit tiszteletben – panaszkodott az apja.
– Biz’, alig! – felelte rá egy férfihang, amit Pétert a tanítóúréként azonosított. – Ma is adnom kellett neki három elégtelent. Megmutatta egyáltalán?
– Dehogy! Napok óta nem láttam az ellenőrzőjét!
– Fagy kell neki, Pistám, fagy! Szigorú, kemény fagy!– mondta a tanító és a fiú szinte látta, hogyan rázzák fejüket a felnőttek. Felállt, köpött egyet és a hatalmas fenyőfa felé vette az irányt, ami a kertjük végében állt. Sebes durcasággal mászott fel rá és leült két ágra, amik körkörösen álltak ki a törzsből. Hátrahajtotta a fejét. Bámulta a felette magasodó ágakat és hatalmasat sóhajtott. Legszívesebben elment volna innen, el ebből a piszkos kis faluból, el, valahova messze, oda, ahol megértik. Megértik, megértik… de hát mit? Mit kell rajta megérteni? Maga sem tudta. Csak azt, hogy ő csak azért sem fogja azt csinálni, amit a többiek. Ő más lesz. Ő élvezni fogja az életet. Nem fog egésznap mások kénye-kedve szerint ugrálni. Nem fog félősen magolni. Nem fog tisztelni senkit csak azért, mert a rangja miatt ez járna neki. Ó, nem! Soha!
Még egy nagyot sóhajtott, ahogy látta a tanító után becsukódni a kaput. Ekkor leugrott a fáról, majd a kertek alján kerülővel ment az utcafelőli kertkapuhoz. Hanyagul, egész lényével mutatva, hogy őt aztán semmi nem érdekli, vonult végig a kikövezett ösvényen, majd fel a lépcsőn, be a házba.
– Hát itt vagy – mondta az apja fagyosan és szívott egyet a pipájából.
– Talán – felelte rá pimaszul Péter.
Hatalmas pofon csattant az arcán, akkorra, hogy szinte ledőlt tőle a döngölt földpadlóra, de végül még idejében megtartotta az egyensúlyát.
– Úgy, ám – nézett rá az apja villámló szemekkel. – Most pedig takarodó, ne is lássalak ma!
Péter elindult kifele.
– De aztán ne mondja, hogy megint csak loptam a napot és semmit sem segítettem! – szólt vissza és már futott is. A kertkaput nyitva hagyta, el akart rohanni megint a domb tetejére. De az utca végén találkozott Gáborral és Jancsival, akik ott nézegették az üveggolyóikat.
– Rajta! – vette ő is elő a sajátjait és elkezdtek játszani. Ám ez a játék hamarosan verekedésbe hágott át, mivel Péter azt állította, hogy Jancsi csal. Meg persze Gábor is. A három nemsokára fiú ott püfölte egymást a porban.
– Ezek a mai kölykök! Milyen éretlenek! S vörös a fejük, mint a csipkebogyó! Fagy kellene nekik, fagy! – mormogta az arra haladó egyik szomszéd.
– Magának kellene fagy, magának! – ordította utána Péter. Felpattant és elrohant. Megint föl a dombra, az egyedüllétbe. Ott lerogyott a földre, rágni kezdte egy szalmaszál végét. Ült ott, ismét telt-üres fejjel, úgy, hogy maga sem tudta, mit érez, egészen addig, míg a pirkadati ez hajnalt jelent! alkonyati szúnyogok haza nem zavarták.
– Neked nincs lelkiismereted? – fakadt ki az anyukája, amikor Péter köszönés nélkül betoppant. De ezenkívül senki nem szólt hozzá azon az estén és ő sem szólt senkihez. Vacsorát sem kapott.
Másnap apukája rászólt, hogy vegyen ünneplőt, pedig nem is volt vasárnap.
– Minek a’? – kérdezte Péter, de azért engedelmeskedett. Ha ünneplő kell, akkor biztos nem munkát akar tőle az apja. Az pedig már jót jelent… általában.
A templom felé vették az irányt. „Eltévesztettem volna a napot?” – csodálkozott Péter magában. De amikor megérkeztek, nem látta ott a község népét. A kapu is zárva volt, apja megrángatta a nehéz fémkallantyút rajta, majd váltott pár szót a pappal, aki beeresztette őket. Aztán édesapja Pétert a gyóntatófülkéhez terelte.
Péter hosszú időn át várakozott a kis cellában. Már épp azt vette eszébe, hogy kereket old, amikor megjelent a pap.
– No, fiam, most gondolkodhattál – mondta mosolyogva a rácsokon át. – Valld meg a bűneid!
Péter csak bámult rá.
– Nem vallok én meg semmit, atyám – felelte. A férfi összeráncolta a homlokát és áthatóan nézett rá., ezt a fülke sötétjén át is látni lehetett. Péter lesütötte a fejét.
– Fiacskám, az Isten bizony nem szereti az ilyen viselkedést. Előtte a bűnbánó és megtört szív a kedves – felelte a pap. „De én nem akarok boldogtalan lenni!” – vágta rá gondoltam a fiú, de hangosan nem szólt, így a tiszteletes folytatta a prédikációját, egészen addig, míg Péter ismét ki nem jelentette, hogy ő nem bánt meg semmit és nincs lelkiismeret furdalása, ezért távozni óhajt. Ezzel felállt, az apja mellett szótlanul elhaladt, aki ott várakozott az ajtó előtt, de még hallotta, amint a pap jóindulatúan azt tanácsolja:
– Ennek a fiúnak, akár a sütőtöknek, fagy kell, hogy beérjen. Ne kímélje a vesszőt!
Akkor Péter hirtelen futásnak eredt és megint csak ott kötött ki a dombtetőn… ismét egyedül mélybe és magasba kavaró érzeteivel.
Hasonlatos formán teltek egyre a napok, mígnem egyszer új ember költözött a faluban. Azt beszélték, hogy a városból jött megözvegyülten, gyermek nélkül. Ez a férfi nem beszélt sokat, de ha megszólalt, komolyan és velősen tette. Pletykálták róla az asszonyok azt is, hogy jó megfigyelő. Hiába teszi mindig a dolgát, ha valamit meglát, azt meg is jegyzi hol van s miként. Alig volt ott néhány hete és otthonosan mozgott az utcán, barátilag társalgott a falu lakóival.
Egyik nap Péter különösen összeveszett az apjával. Ugyanis reggel egyszerűen kivett az éléskamrából egy kolbászt meg egy nagy darab kenyeret, leült a konyhába enni, majd kereket oldott és csak késő délelőtt ért haza. Apja, amikor meglátta, káromkodva, öklét rázva indult meg felé és nyomban jól elpáholta.
– A munka, na, az hol marad?! Szórakozni és zabálni, azt igen, az megy! Haszontalan kölyök! – kiabálta, majd kiment vele felásni a kertet. – Igazán megemberelhetnéd magadat, nem vagy már csecsemő! Először a kötelesség, azután a játék! Megértettük egymást?! Muszáj vagyok szigorítani, mert magadtól nem változol! Hogy viselkedhetsz ilyen istentelenül? – és mondta, mondta és mondta, miközben már a földet döfködte dühösen ásójával. Péter hirtelen megelégelte. Belevágta a földbe a maga szerszámát, majd szó nélkül elviharzott. Az apja egy ideig még beszélt, hogy így meg úgy, majd felpillantott, hogy megnézze, mit szól ehhez a fia. Csakhogy az már nem volt ott. A férfi hatalmasat káromkodva futott a falu felé. „Biztos már megint Jancsival vagy Gáborra lóg!” – dühöngött magában.
De ekkor Péter már fent, a dombon járt. A földre kuporodva messze nézett. A kék hegyek homályos körvonalát fátyolos szemén át még jobban kivehetetlennek látta. Azt képzelte, hogy ott, ahol olyan szép kékek a fák, hogy még ide is eljut a színük, ott laknak a boldogok. Akik a sírás helyett vidáman nevetnek. Üresnek érezte magát, nagyon üresnek. Nézte a kilátást, a messzi vidéket, nézte, nézte. Úgy érezte, hogy lüktet valami felirat az agyában, de túl gyorsan, így nem tudja elolvasni. Pedig hogy szerette volna! Egy felirat arról a teljességről, ami odaát van a távoli kékségben.
Hirtelen valaki megérintette a vállát. Összerezzent. Felkapta a fejét. Az a férfi volt mögötte, aki nem rég költözött a faluba. Óvatosan átkarolta Péter vállát. Ő is elbámult a messzeségben, miközben azt gondolta: „Ennek a fiúnak láng lobog a lelkében, mégis fagyos a szíve. Tűz kell neki! Meleg, melengető tűz!”
Péter nem tudta mire vélni az új szomszéd viselkedését, így zavarában továbbra is a távoli hegyek felé bámult. Ki tudja, meddig ücsörögtek így, amikor az ember megszólalt lassan, szinte ünnepélyesen, mégis pajkosan, élettel telten. Mesélt, mesét mondott Péternek, mint kiskorában egykor az anyja. A mesében elmesélte, hogy mit érez a valamilyen kisállat. Hogy furdalja az üres és mégis telt, hogy maga sem tudja mi a rossz és a jó, közben pedig mindig kalamajkába kerül, ezért vágyik egy másfajta életre.
– Honnan tudja?! Honnan? – fordult meg hevesen Péter, amikor ráismert, hogy a kis…-ben minden érzését lefestette az ember.
– Mindenkiben ez van, amíg meg nem találja a Kincsét. Valaki daccal akarja megtölteni az üreset, mint te, valaki pedig panasszal és munkával temeti be a gödröt – felelte csendesen az.
– Akkor… – Péter hangja megcsuklott, szemében rémült zavarodottság ült. – Akkor senki sincs, aki boldog?
– De – mondta komolyan a másik. – Van. Akinek a szívét megtölti a Lényeg.
„Hát van olyan?” – kérdezte ironikusan a fiú magától, de hangosan inkább nem mondta ki kételyeit. A férfi folytatta magától is, nem kellett neki az, hogy Péter beszéljen.
– Tudod, a Lényegtől mindenki elválasztódott. Mert a lényeg az Élet. A Teremtettség. A Teremtő és teremtményei. De ismét össze lehet kapcsolni az embert és az Istent az Istenember által. Isten Jézus által minden kavarodást megbocsát és boldoggá tesz. Jézus is forradalmár volt. Lázadt az akkori rend ellen. Tűz égett benne, emésztő tűz. Gyűlölte a bűnt, az ürességet, a képmutatást, a langyosságot. És ő legyőzte a fagyos halált! Ő mélyre hatolóan, maradandóan meg akar tölteni. Ő megtisztít a sátán csábításától és vádjaitól. Szeretettel, békével, örömmel, az öröklét ígéretével.
– Dehát minek lehet örülni ebben a zord világban? – suttogta Péter kérdését költői kérdésnek szánva. Ennek ellenére a mellette ülő a messzeségbe révedő tekintettel folytatta.
– Az örömnek. Az Örömnek lehet örülni. Jézusnak lehet örülni, hogy Ő átvesz tőlünk minden terhet, ha kérjük. Hogy ezután Ő hordozza a világ fájdalmát és a mi személyes terhünket is. Mi meg járhatunk a fellegekben.
Csendben nézték a tájat, majd Péter hirtelen felállt.
– Köszönöm. Isten áldja meg örökre! – lassan elindult visszafelé az úton. Majd egy pillanatra megtorpant, visszaintegetett a férfinak, aztán sebesen futásnak eredt a domboldalon lefelé.
Pár nappal később Péter hazafelé tartott, vállán átvetve, lábánál fogva vitt egy kakast, amit a szomszéd utcából hozott az ő családja vajáért cserébe. Mikor hazaérkezett, lábával belökte a kertkaput. A ház ajtaja nyitva volt, bentről beszélgetés foszlányai hallatszódtak ki. Akaratlanul is hallotta, amíg a baromfit a helyére vitte.
– Én ezt nem értem – mondta az apja.
– Én sem – látta be a tanító. – Mi történt ezzel a fiúval…? Már kezdtem feladni minden reményt, , hogy tisztességes embert faragjak belőle, amikor egyszerre egy teljes álló nap nem szólt be órán, sőt figyelte a magyarázatom! Aztán ma jeles dolgozatot írt. Érti? Jelest! Ezt még álmomban sem mertem volna gondolni…
– Kérem, én nem tudom, mit szólhatnék erre. Nem tudom, mennyire bízhatok meg benne. Hisz milyen volt… milyen lett. Tartós-e vajon ez a változás, vagy valamiben fondorkodik? Most is átküldtem vele kakasért, ki tudja, ideér-e az az állat – panaszkodott az apja.
– Pistám, én nem tudom. Figyelni kell, figyelni, de adjunk neki egy esélyt! – mondta ismét a tanító és a fiú szinte látta, hogy hogyan rázzák a fejüket.
Rácsukta a kaput a baromfiólra, majd intett az udvaron tébláboló öccsének, hogy kövesse.
– Ez már jó – bólintott elismerően Péter, amikor megkóstolta a kökényt.
– Megcsípte a fagy, úgy ám, és finom lett igazán! – felelte rá a kisfiú. Egy ideig csendben eszegettek, aztán Péter megszólalt:
– Te, Lali! Gyere! – intett a kezével, majd megindult befelé a bozótosba.
– Várj! Péter! Én nem tudok itt végig jönni – kiáltott utána a kisfiú.
A nagyfiú szótlanul visszanyújtotta a karját szétnyitva a sűrű, szúrós ágakat és segített az öccsének átverekedni magát a bozótoson.
– Verseny a dombtetőig? – kacsintott rá, amikor átértek a nyíltabb erdőségbe.
Mindketten futásnak eredtek.
– Jaj, Péter, jaj! Elcsúsztam! – kiabált hirtelen Lali. Bátyja visszafordult, de a mozdulattól ő is végigszánkázott a vizes avaron. Nevetve tápászkodtak fel.
– Óh, a ruhánk! – sóhajtották egyszerre, mire ismét elvigyorodtak, de megint nekivágtak felkapaszkodni a meredélyen.
Fent, a dombtetőn elfogytak a fák, a másik oldalt a sötétbarna szántó húzódott. Péter megfogta Lali kezét, kabátjuk alá befújt a novemberi szél, így nézték együtt a gyönyörű naplementét. Péterben a béke és a csodálat érzése keveredett, ahogy közösen szemlélték testvérével a lebukó napkorongot.
