– Áh, nekem rosszabb az életem – pöckölte le a cigi végét Viki a hóra. – Tudod, most szakítottam fél év után, tegnap is túlóráztam, és esett ez a vacak hó is, locsog és síkos tőle az egész utca, áh… – mondta ismét. – Elegem van az egész életből. Neked csak a a kutyád szökött el… az ehhez képest semmi, igazán beláthatod.
– Ja, ez a hó nem jött ma jól. Remélem, nem farolok majd ki, főleg, hogy sötétben érek haza – nyafogott Lilla.
– Te mondod?! – kortyolta ki a kávéja utolsó kortyait a másik. – Én elvállaltam, hogy kiviszek néhány csomagot alig pár forintért. Rablás mennyit kérnek a dolgokért! És nekem sürgősen szükségem van egy új tűsarkúra, meg egy új tévé sem ártana. A régi képernyője közepén van egy karc!… Na, de menjünk, mindjárt vége a szünetnek – csoszogott be az ajtóból az irodába. A nap további részében Viki különféle dokumentumokat rendezett, gépelt, végezte az unalmas munkáját. Estére elgémberedtek a tagjai, megfájdult a háta és a szeme. Bosszúsan lépett ki a munkahelyéről.
Havas eső esett ezen a decemberi napon. Fejére húzta szőrmés kabátja kapucniját, de a fagyos szél lekapta róla. Egyik kezével visszahúzta és szorosan tartotta, míg a másikkal a kocsikulcsot ügyetlenkedte elő. Magában szitkozódásokat sziszegett, miközben beült a kocsijába és meg-meg csúszva indult hazafelé.
Amikor megérkezett, berobbant a lakásba. Levette átázott cipőjét és átkozódva huppant le a kanapéra. A hirtelen súlytól a tákolmány megnyikordult.
– A francba, hogy ez sem tud jó lenni! – csóválta meg a fejét idegesen és elővette a mobilját. „Hideg van” – gondolta magába. „Feltekerem a radiátort” – állt föl és maga mellé tette a telefonját a kis asztalra, ami ott állt a fal mellett.
Eltekerte a kallantyút, huszonhárom fokra állította. Visszahuppant a kanapéra, ami újra megnyikordult, kezébe akarta venni a telefonját, de az már nem volt ott. Kereste az ülőgarnitúrán, kereste alatta, kereste mellette. Átkutatta a szobát, a konyhát, a lakást. Nem lelte sehol.
Teljesen kétségbeesett, mondhatni, fullasztó, szorító, szívritmust összekavaró pánik tört rá.
Kiszaladt cipő nélkül a hóba.
– A telefonom! A mobilom! – ordította az ég felé emelve a karjait, majd térdeplő helyzetbe roskadt a lutyokba. – Ó, drágám, hova lettél? – zokogta a szürkés fehér jégkásának.
