A repülés az egyetlen közlekedés, amitől félek. Pontosabban nem attól félek, hogy több ezer láb magasan vagyunk, hanem attól, hogy lezuhanunk. Még belegondolni sem merek, milyen a tehetetlenség, a kontrollvesztés ilyen helyzetekben, vagy úgy amúgy, az élet különböző területein.
Ha én irányítok, akkor biztosan minden rendben van. Ha más? Akkor semmi sem úgy lesz, ahogy kellene, ahogy én szeretném.
Apa felszállás előtt csak annyit mondott nekem, hogy a pilóták úgy vezetik a gépet, mint én a kocsit.
Az baj.
Hiába megnyugtatni akart, én csak idegesebb lettem. Az elmúlt két napban huszonnégy órát dolgoztam, összesen kb. hármat aludtam, kettőt készülődtem, a többit meg ábrándozásokkal töltöttem, most meg itt vagyok, két idegen mellett a gépen, minden idegszálammal reménykedve, hogy épségben Spanyolországba jutunk.
Ilyenkor főleg az szokott megrémiszteni, hogy nem látom magam a spanyol földön. És ha nem tudom magam ott elképzelni a medence szélén, akkor az biztos nem történik meg, vagyis biztos, hogy meghalok.
A halál a legnagyobb félelmem, és egyben a mániám is. Rögeszmémmé vált, hogy biztos fiatalon fogok meghalni, mert nem tudom magam elképzelni egy felnőtt életben.
Szerencsémre ez a mindennapjaimat nem befolyásolja, csak olyan helyzetekben, amikor nem nálam van az irányítás.
Hátra dőltem az ülésen, és lehunytam a szemem. A három órából egyet aludtam most éjjel, mert ahogy hazaértem munkából, szinte már indultunk is a reptérre, de úgy voltam vele, ha a repülőn alszok, legalább addig sem vagyok tudatomnál, és ez akkor a legelőnyösebb, amikor tehetetlen vagyok.
Csak aludni akartam.
Kivételesen nem ábrándozni, hanem mélyen aludni.
Vettem pár mélyebb levegőt, és elengedtem az agyamat, hogy azt álmodjon, amit csak akar, amikor a gépet teljesen kiürítette. Nem volt ott senki, legalábbis az utastérben nem, csak én.
Ekkor néztem el a bal oldalamra. A főnököm ült ott, engem nézve.
A legszebb dolog, amit ő csinálhat, hogy rám néz. Úgy.
De ezt az úgy-ot nem tudom megmagyarázni. Nem szerelem, de nem is közömbösség. Valahol, a kettő között, és amíg ezen filozofáltam, elmosolyodott. Mintha csak hallaná a gondolataim, benne lenne az elmémbe. Elég régóta benne van, de eddig még sosem jelent meg.
– Hogy érzed magad? – Kérdezte félmosollyal az arcán, azon a halk, szexi hangon.
– Egész jól – hazudtam, de próbáltam magamra mosolyt erőltetni.
– Nem lesz semmi baj.
Neki elhiszem.
Végre a mosolyom őszinte volt. Érezte, hogy hazudok, megnyugtatott egyetlen mondattal, és úgy néz rám. Persze, hogy úgy mosolygok, mint a tejbetök!
– Fáradt vagyok – suttogtam.
A főnököm bólintott egy nagyot, aztán levette rólam a szemét. Úgy csinált, mint aki felméri a terepet, aztán újra rám talált barna szemeivel.
– Csak pihenj.
– Ha itt vagy, nem tudok.
– Jaj Baba…
Kínomban beharaptam az ajkam. Mit nem adnék, ha egyszer az ágyban hívna így, miközben folyton bennem jár. A fülembe súghatná…
– Ne hívj így, ha nem akarsz semmit – szóltam rá kicsit keservesen.
– A képzeletedben vagyok, nem véletlenül – mondta, de csak arra lettem figyelmes, hogy bár éberen álmodok, a gyomromban a görcs kellemes. A mellkasom nem szorít, és nem is olyan rossz dolog a repülés.
– A képzeletemben vagy, mégsem szexelünk.
Erre nevetett.
– Arra nem gondolsz, miért? Talán nem véletlenül csak beszélgetünk.
– Reméltem, hogy erre a beszólásomra megragadsz és a mosdóban nekem esel, de mindegy – vallottam be őszintén.
– Nem minden a szex.
– Veled? Még a mindennél is több!
– Miből gondolod?
Ezen elgondolkodtam. Nőként a legrosszabb dolog, amit tehetsz, hogy elkezded felsorolni a férfinak, aki tetszik, hogy mitől szexi, és hogy mitől vagy oda meg vissza érte, de mivel a képzeletemben vagyunk, meg a való életben is tudja, hogy vágyom rá, csak megvontam a vállam, és sorolni kezdtem.
– Szexi vagy – kezdtem egyszerűen. – A pimasz mosolyod elárulja, hogy nagyon is érted a dolgod, és bőőőven volt tapasztalatod ilyen téren az életed során. Te egy játékos vagy. És attól még, hogy megállapodtál, ez az éned nem múlt el. És ezért figyelsz rám. Mert amikor velem vagy, ez az éned dominál, csak tudod, ez azért vicces, mert amikor veled vagyok, nekem egy olyan énem jön elő, amiről eddig nem tudtam. Én is egy játékos leszek, és piszkos, vagyis inkább veszettül mocskos lesz a fantáziám miattad. Meg amiatt, hogy mindig meghagyod a borostád, mert tudod, hogy az a gyengém. Tudatosan manipulálsz, hogy ne tudjalak kiverni a fejemből, és ez nem fair, mert látod, itt vagy, miközben amúgy lehet, hogy most születik meg a gyermeked a valóságban.
Nem szólt. Csak ült mellettem csendesen és hallgatott, mintha arra várna, hogy mondok még valamit. És én mondtam is:
– És a legkínzóbb az, ahogyan rám nézel. Soha… soha senki nem nézett rám így, és miattad, csak emiatt a nézésed miatt hiszem azt, hogy értékes vagyok.
– Mert értékes vagy.
– A te szemedben – vágtam rá. – De a többi?
Értetlenül összeráncolta a szemöldökét.
– Milyen többi?
– A többi férfi! Ők miért nem látják? Miért csak te látod? Pont te, pont az, akivel soha az életben nem lehet semmi! Miért?
– Talán ezért nem szexelünk most a képzeletedben.
Kérdőn pillantottam rá, mert hirtelen nem értettem, hogy jön ez ide.
– Túl sokat gondolkozol, Baba. Mindennek azonnal akarod az okát, de lehet, hogy csak évekkel később jössz rá valamire, viszont annyira akaratos vagy, hogy még az életet is befolyásolni akarod, hogy te most kapj választ. Nem szabad siettetni a dolgokat, a jó dolgokat meg aztán pláne nem.
Cinikusan elnevettem magam.
– Szóval azért nem szexelünk, mert jobb veled beszélgetni?
– Még mindig félsz a repüléstől?
Felnyitottam a szemem.
A gép újra tele volt utasokkal, mint amikor elindultunk. Csak már a gyomromban nem volt félelem. És a főnököm… már ő sem volt mellettem.
