Egy késő őszi estén a nap aranyló fénybe vonta a leveleket, vörös pettyeket festve az égre. A hold is megjelent már, türelmetlenül szemlélve vánszorgó vetélytársát, aki megvilágította a közeli padon ücsörgő idős párt. A hölgy elmélázva figyelte, ahogyan a vérszínű égitest süllyed a horizonton. A mellette ülő férfi botját letámasztva végigsimított felesége haján. Mosolygó arcán elmélyültek a ráncok, szeme alá szarkalábakat rajzolt az idő múlása. Ám ez a történet nem róluk szól. Sokkal inkább az őket bámuló, láthatatlan alakról, akinek a nevét minden ember ismeri.
Élet álmélkodva figyelte a házaspárt. Az elmúlt harminc évben minden hétvégén ugyanezen a padon üldögéltek. Számukra ez talán hosszú időszaknak tűnt. Élet azonban tudta, hogy az idő végtelen. Sosem értette, miért próbálják keretek közé préselni a pillanatokat. A megfigyelés volt a kedvenc elfoglaltsága. Imádta nyomon követni a hétköznapok eseményeit. Nem igazán volt más választása, mivel senki sem láthatta őt. Fogalomként ismerték csupán. Az elmúlt évszázadok során a különböző kultúrák számos néven említették, de valójában mind ugyanarra gondoltak. A vélemények megoszlottak róla. Egyesek ajnározták, mások szidalmazták. A végső perceikben kétségbeesetten kapaszkodtak belé.
A szerelmesek láttán elérzékenyült. Haragudott a teremtőre, amiért nem adott neki társaságot. Ami azt illeti, mégsem volt teljesen egyedül. Mintha csak olvasna a gondolataiban, megjelent mellette baljós szeretője. Mögé lépett, útját állva a csípős fuvallatnak, amely a hátát cirógatta. A füléhez hajolt, suttogása néma visszhangot vert a járda kövezetén, ugyanis az élőlények nem hallhatták.
– Már nem is emlékszem, mikor láttalak utoljára.
Élet gondterhelten sóhajtott. Hátat fordítva az idős párnak, Halállal találta szemben magát. Nehéz meghatározni, mit jelentett számára a fölé magasodó sötét alak. Egyszerre voltak régi barátok és esküdt ellenségek.
⁃ Tudod, hogy nem szabadna találkoznunk – mondta dühösen, bár a hangja inkább vágyakozásról árulkodott.
– A legutóbbi látogatásod is katasztrófába torkollott.
Élet felidézte a távoli emléket. A szúró fájdalom megfent késként vájt felhőszerű alakjába. Kétely fogta el szerelmével kapcsolatban. Azon tanakodott, hogy az élvezet megéri-e a kockázatot. Ugyanakkor nem szándékozott elküldeni Halált.
Minden áldott nap láthatatlan falak mögül figyelte, ahogyan a halandók sodródnak az idő végtelen folyóján, elkerülhetetlenül közeledő végzetük felé. Az örök lét magányába burkolódzva minden igyekezete ellenére képtelen volt távolságot tartani Haláltól. Elvégre egyedül ő állt mellette. Elmélázva figyelte a nemrégiben még egy faágon nyújtózkodó sárga levelet, amelyet lábához vetett a kósza szél. Kézbe vette, az ujjai között járatta.
– Miért nézed olyan elszántan azt az elmúlt lomb darabot? – kérdezte Halál kíváncsian.
Vékony, hamuszürke kezét társa hófehér vállán nyugtatta. Ekkor a szellő kilopta Élet markából a falevelet, majd az idős pár felé fújta. A föld pillanatok alatt magához láncolta. Idővel eltapossák majd, de legalább megtapasztalhatta, milyen érzés repülni. Vajon elcserélné-e rövidke szabad létét egy véget nem érő, megbéklyózott életért?
⁃ Minden tovaszáll egyszer. Semmi sem marad a régi. Egyedül a változás állandó – jegyezte meg halkan Élet a közeli tavat kémlelve.
Halál közelebb merészkedett, ujjai bizonytalanul súrolták partnere szép formájú csuklóját. Megszorította a becses kezet, mely fényt rajzolt üres, sötét világába.
⁃ Rám mindig számíthatsz szerelmem – mondta lágyan.
Élet végre úgy érezte, nyugtalan lelke békére talált a halhatatlanság elhagyatottságában.
⁃ Néha azt kívánom, bárcsak a helyedben lehetnék – folytatta Halál.
– Az emberek szeretnek és megbecsülnek. Értékes kincsként őriznek. Én ellenben megrémisztem őket. Mindenki fél tőlem. Ítélkeznek felettem, még mielőtt megismernének. A magány, amibe taszítanak időnként elviselhetetlen. Egyedül melletted lehetek önmagam.
Élet elgondolkodva meredt maga elé. Együtt érzett a társával. A viszolygás, amiben Halált nap, mint nap részesítették minden képzeletét felülmúlta. Hallotta, milyen mély fájdalommal beszélnek róla, az elsuttogott negatív jelzőket és átkokat.
⁃ Nekem sem könnyű – szólalt meg csendesen.
Tekintete megállapodott szerelmével összefonódó ujjain.
– Elvárják, hogy tökéletes legyek. Lekicsinylik a jelenlétem, és sértő megjegyzéseket tesznek rám minden alkalommal, amikor hibázom.
Halál döbbent arckifejezéssel bámult rá. Legvadabb álmaiban sem hitte volna, hogy bárki haragudna egy Élethez hasonló, csodálatos teremtményre.
⁃ Őszintén sajnálom az embereket, akik nem látják a benned rejlő értéket. Ha az enyém lennél, gyémántot faragnék a lelkedből és üvegkupola alá rejteném, megóvnám a világ kegyetlenségétől, tudván, hogy még a csillagok fénye sem érhet fel a ragyogásához – mondta védelmezően.
Élet arca eme őszinte szavak hallatán erősebben fénylett, mint valaha. Volt valami megfoghatatlanul vonzó Halálban, amely magával ragadta és akaratlanul is letaszította a végeláthatatlan sötétségbe.
⁃ Számomra felfoghatatlan, hogyan ítélhetnek el az emberek – szólalt meg.
Hangja dühösen visszhangzott az aprócska tó tükrében. Szabad kezét ökölbe szorították elfojtott indulatai.
– Hisz nem is ismernek.
⁃ Éppen ez az oka. Félnek az ismeretlentől. Nyomasztja őket a sötétségbe burkolódzó bizonytalanság – magyarázta Halál keserű mosollyal.
Tekintete a távolba révedt. A túloldali villanyoszlop tetején elhagyatott gólyafészek állt. Lakója melegebb éghajlatra költözött, magára hagyva szomorúan korhadó otthonát.
⁃ Létezni sem tudnék nélküled. Ezt nekik is be kell látniuk – tiltakozott Élet fejcsóválva.
⁃ Túlságosan ragaszkodnak a múltjukhoz, leláncolják őket az emlékeik. A tisztánlátás keveseknek adatott meg – mondta Halál beletörődve.
A nap eltűnt a láthatáron. Vérvörös korongja búcsúzóul fénylő festékcsíkot húzott maga után. Az éj kinyújtóztatta végtagjait, ezernyi csillaggal borítva az egyre sötétedő égboltot. A szerelmesek nem moccantak a padról. Önfeledten beszélgettek, akár két középiskolás. Talán az emberek előbb-utóbb megöregednek, a megfelelő társ mellett a lelkük az örök fiatalság útjára lép.
Halál elszakította a tekintetét Életről, hogy szemügyre vehesse az idős párt. Irigyelte az elfogadást, a szeretet, amellyel egymás szemébe néztek. Titkon ő is erre vágyott.
⁃ Kínzó éhség gyötör – szólalt meg, figyelmét újfent partnerének szentelve. Finoman végig simította Élet arcélét, mire társa elnyílt ajkai vágyakozó sóhajt formáltak.
– Adj egy falatot magadból! Érezni akarom a fényedet, még mielőtt belefulladok a saját sötétségembe – kérlelte.
Élet tiltakozóan megrázta a fejét. Porból formált alakja azonban öntudatra ébredt. A vonzalom teljes egészében magával ragadta, mit sem törődve a közelgő tragédiával. Engedett a kísértésnek. Felhő ajkai bizonytalanul érintették társa éjsötét száját, átszelve a végletek közötti magányos űrt. A föld megremegett, a csillagok teret nyitottak az égen, a Naprendszer szívverése abbamaradt a csók hatására.
A padon ülő szerelmesek tekintete összefonódott. Ráncos szemek, fáradt mosolyok, lassan pergő emlékek ölelésébe burkolództak. Az elhagyatott gólyafészek áldozatul esett az őszi szélnek, a zörgő levelek csónakként lebegtek a tó tükrében, amint az idős pár örök álomra hajtotta fejét. A szívük ritmusban vert még néhányat mielőtt az élet fényét elnyelte a halál sötétsége.
A feljebbvalók elhúzódtak egymástól. Rémület helyett jól begyakorolt közönnyel nyugtázták a padon fekvő, elernyedt testeket. Tudatában álltak a találkozásukat követő eseményeknek, mégis képtelenek voltak ellenállni egymásnak. Végül is ők tartották fenn az idő végtelen körforgását, valamint az erő, amely még az ő hatalmukat is felülmúlta. A szeretet.
