Minden reggel hat órakor szólal meg az ébresztőm. Pontosan egy és fél órát töltök azzal, hogy elkészüljek. Rutinszerűen felülök az ágyamban és nyújtózkodom, majd a fürdőszobába sietek. Megmosakodom, felöltözöm és a maradék időmet sminkeléssel töltöm.
Mindig azt mondogatom magamnak, hogy én azért sminkelek, mert szeretek. Szeretem az arcomat simának és csak annyira pirosnak látni, ami aranyosan néz ki. Szeretem, ha hosszúak a szempilláim és rendezett a szemöldököm, de a legjobban azt szeretem, amikor az arcom olyan, mint egy porcelánbabáé. Tökéletes. A helyesebb kifejezés inkább az, hogy szeretném. A gimi első évétől kezdve a tökéletesség az első célom. Nem csak a kinézetben, hanem az eredményeimben is. Kimerítő érzés, mivel abban a pillanatban, amikor találok magamban egy apró hibát, úgy érzem, hogy az addigi igyekezetem oda van.
Amióta betöltöttem a tizenhatot, a nagymamám minden héten megkérdi, hogy mi a helyzet a fiúkkal. Mindig mosolyogva megrázom a fejem és azt mondom, hogy semmi. Többször is elképzeltem azt, hogy mit reagálna, ha azt mondanám, amit igazán gondolok: „Semmi, nagyi, a fiúk nem találnak szépnek. “ Nem akarom azt, hogy szomorú legyen. Higgye csak azt, hogy engem még nem érdekelnek a fiúk és ne azt, hogy én nem érdeklem a fiúkat.
Ahányszor kedvelni kezdek egy srácot, egy tükör úgy jelenik meg előttem, mint egy villámcsapás. Élénk piros színnel van megjelölve a tükörben mindaz, amit utálok magamban. Hiába a sok smink, nem tudom elrejteni magam. Mindig látni fogom, hogy az egyik szemem kisebb, a homlokom túl nagy és hogy az arcom egyik fele el van torzulva. Ezek apró dolgoknak tűnnek, szinte észrevehetetlennek, de ha egy megjegyzés régebben mélyen érintett téged, mindegy, hogy mennyi idő telik el, mindig emlékezni fogsz rá.
A szavaknak súlyuk van, még ha csak viccnek is szánod őket. Nem tudhatod, ki mivel küzd éppen és lehet, hogy a te megjegyzésed miatt nem fog enni rendesen, nem fog merni megszólalni és nem fog akarni élni.
Hiányoznak azok az évek, amikor a szülinapomon a tortámon lévő gyertya elfújása közben nem azt kívántam, hogy szép legyek. Hiányzik az, amikor nem érdekelt, hogy kócos a hajam. Amikor mindegy volt, hogy mit veszek fel és hogy mit szeretek. Amikor szabadon dönthettem és nem befolyásolt senki és semmi. A legjobban az hiányzik, amikor még nem gondoltam arra, hogy le kell fogynom. Nyugodtan ettem a csokis palacsintát a nagymamámnál és nem gondoltam arra, hogy ebben mégis mennyi kalória van. Másnap nem jöttek ki pattanások az arcomon és nem éreztem megbánást, hogy milyen sokat ettem.
A gyermekkori képeimen teli szájjal mosolygok, csokis fogakkal. Hat éve nem készült rólam ilyen kép. Félek mosolyogni, mert mi van, ha valaki megszólja, hogy milyen görbe az első két fogam? Mi van, ha undorítónak találják a mosolyom? Mi van, ha idegesítő a nevetésem? Mi van, ha…?
Belegondolni is rossz, hogy mégis mennyien éreznek így rajtam kívül. Mennyien leplezik a valódi érzéseiket és hazudnak saját maguknak, csak hogy egy kis időre jól érezzék magukat. Vajon akik jól érzik magukat a testükben, tudják, hogy milyen nehéz kilépni az ajtón, amikor undorítónak tartod magad? Tudják, hogy milyen, amikor a tükörbe nézel, és nem látod magadban a szépséget? Tudják, milyen sírni éjszaka, mert úgy érzed, hogy ha nem vagy szép, akkor nem vagy szerethető?
A tükörképünket ellenségnek tekintjük, de a végén kiderül, hogy a gonosz sosem a tükörképünk volt, hanem a hozzá tartozó gondolataink.
