Jack a régi stégen állt, amely az idő során elferdült, mintha elfordult volna a víztől. A nyári naplemente aranyló sugarai játszottak a félig kiszáradt tó megmaradt víztükrén.
Ahogy Jack ott áll, a hőség ellenére végig fut rajta a hideg. Nem a szellő, hisz teljes a szélcsend. Inkább a szag. Az iszapból felszálló édeskés, állott bűz. A rozoga stég egyik deszkája meg reccsen, Jack összerezzen. Úgy érzi, hogy nem ő az egyetlen, aki a kiszáradt tómedret kémleli. Felegyenesedik, körbenéz, de senki nincs körülötte. A part teljesen kihalt. A túlsó parton hallatszik csak néhány gyerek, öröm teli kiáltása.
– Valószínű, csak hűl az idő és amiatt pattognak a deszkák- gondolta Jack.
Ahogy vissza fordult a tó iszapos medréhez, be villant egy emlék. Talán tíz éves lehetett, amikor ezen a stégen játszott Bill-el. Bill a szomszéd fiú volt, akivel gyerekként minden szabad idejüket együtt töltötték. Hasonló nyári nap volt, az is. A tó ugyan ilyen félig kiszáradt állapotban. A parton talált kavicsokat dobálni az iszapba rendkívül jó időtöltésnek bizonyult még akkor. Minél nagyobb volt a kő, annál nagyobb volt a placcsanás és annál nagyobb volt az öröm is. Egyszer csak zajt hallottak a nád felől. Összerezzentek és oda kapták a fejüket. Nézték egy pár másodpercig majd Bill megszólalt:
– Csak a szél, azt hiszem.
– Vagy egy kacsa-tette hozzá Jack.
– Na, fogd meg és háromra dobjuk!…Egy…Kettő…Három!
A szikla az iszapba repült és olyan magasra repítette a barnás ragadós levet, hogy mind kettejüket nyakig beterítette. Csendben egymásra néztek, majd a stég deszkáin fetrengve hahotáztak.
-Azt hiszem, haza kellene mennem átöltözni. – mondta Jack.
A férfi beleborzongott ebbe az emlékképbe. Indulni készült még vissza nézett a ,megpillantott valamit ahogy két deszka között lenézett. Valami lila, textil szerű anyag kandikált ki a sűrű, zöldes szürke trutyiból. A víz ugyan visszahúzódott, de valamit itt hagyott. Jack a stég szélére hasal, hogy kitudja húzni. Az iszap cuppog mintha nem akarná elereszteni. Egy lila baseballsapka volt az. Hirtelen megfagyott körülötte minden.
Jack ujjai remegtek, ahogy letörölte az iszapot a sapkáról. A lila szín megkopott, de a fehér, félkörben hímzett „B” még kivehető volt. Bill sapkája. A szíve egyre gyorsabban vert. Bill… aki azon a nyáron eltűnt. Mikor Jack megkérdezte a szüleit azt mondták, hogy Kanadába költözött az édesapjához. Jack tudta, hogy ezt a választ csak azért kapta, hogy ne kérdezősködjön annyit. De sosem látott költözést. Nem volt búcsú. Nem volt teherautó. Csak egyik napról a másikra Bill „nem volt többé”.
A nád felől most újra hang hallatszott. Nem csobbanás. Lépés. Vizes, cuppogó lépés az iszapban. Jack lassan felemelte a fejét. A tómeder közepén, ahol a sűrű zöldesszürke iszap még nedvesen csillogott a nap utolsó fényében, egy alak állt. Egy vékony fiú. Rövidnadrágban. Mezítláb. A feje csupasz volt. Jack levegője bennakadt. A fiú nem mozdult. Csak állt, mintha mindig is ott lett volna. A nap végleg lebukott a horizont mögé, és az arany fény egyetlen pillanat alatt hamuszürkére vált. A fiú arca lassan kirajzolódott a félhomályban. Sáros volt. A bőre szürkés. A szeme túl sötét. És a mosolya… az a régi, ismerős mosoly.
– Háromra dobjuk? – kérdezte halkan.
Jack torka kiszáradt. Ekkor villant be az emlék, amit eddig valamiért sosem engedett közel magához. Azon a nyáron nem csak köveket dobáltak. Versenyeztek, ki merészkedik beljebb az iszapba. Bill ment előrébb. Nevetett. Aztán elakadt a lába. Először mindketten nevettek. Aztán Bill már nem nevetett. A felnőttek később napokig keresték. De amikor megtalálták… már napokkal korábban halott volt. Mielőtt Jack még egyszer játszott volna vele a stégen. Mielőtt még egyszer köveket dobáltak volna, és Bill sohasem vehette fel újra a B betűs lila sapkáját.
Jack lassan lenézett a kezében tartott sapkára. Amikor újra felnézett, a fiú már nem volt ott. Csak a tómeder üres csendje maradt. És az iszapban, ott ahol az alak állt, egyetlen mélyedés sem látszott. Mintha soha senki nem lépett volna bele.