Mindig is imádtam Gyöngyvérhez látogatni. A bájos, idős hölgy otthonában állandóan éppen sülő piskóta illat édesítette a levegőt, az év ezen szakában pedig ráadásképp a nyitott ablakokon át beszökött a fűszeres tavaszi szellő is az apró, furcsa házba. Az összes különös, faszobrokkal, szárított növényekkel és festményekkel díszített helyiség közül a személyes kedvencem a parányi kis terasz volt, ahol éppen csak elfért két fonott szék és egy öreg kávézóasztal. A terasz után már a vadon kezdődött, a rügyező fás ligetek és színesedő mező látványát kísérőként ittam magamba az erős gyógynövényes tea mellé, akárhányszor kiültünk ide.
– Végre, eljött az én évszakom. Most újjászületek a természettel egyszer utoljára… – szippantott hatalmasat a langyos levegőből Gyöngyvér, amitől mellkasa erőteljesen megemelkedett és visszasüllyedt. Hangja lágy, lassú dallama a napnál is erősebb melegséggel töltött el. Az ölében pihenő fekete macskahölgy, Kirké monoton durmogása harmonikus rezgéseket szőtt a láthatatlan térbe körülöttünk.
– Én világéletemben féltem a tavasztól. Persze, gyönyörű és ez tagadhatatlan, de kicsit olyan is, mint valami istenség. Megfoghatatlan, kiismerhetetlen… – tekintetem a terasz ereszére aggatott különféle szélcsengőkre tévedt, amikor azok a fiatal szél érintésére dalolni kezdtek. Mindegyik különféle színű, átlátszó kristályokból és üvegekből állt, amiken a napfény könnyedén áthatolt és színes árnyékot vetett az asztalra.
– De hiszen te is a tavasz gyermeke vagy. Május huszonegyedikén születtél.
– Igen, de az inkább tűnik már korai nyárnak, mintsem tavasznak. Akkorra kizöldülnek a növények, a harmat megtelepszik reggelente a fűszálakon és elmúlik az a megmagyarázhatatlan érzés, amit csak tavasszal érez az ember a bensőjében.
Az idős hölgy bólintott, egyetértését jelezve. Egy kis kagylós csattal felfogta hosszú, szürke haját és elhessentett egy legyet a tál frissen sült sajtos pogácsáról. A mozdulatra Kirké felemelte gömbölyű fejét és borostyán szemeit rám függesztve lassan pislogott egyet.
– Olyan kár, hogy már nincsenek hozzád hasonló emberek. – pillantottam le az állatról a kezemben tartott sötét színű italra.
– Vannak, csak kevesen.
– Ez a tea is, ilyet nem lehet csak úgy venni a boltban! Ehhez a nap kell, a természet talaja, a zord vihar, a madarak éneke, két kéz és egy szív, ami olyan, mint a tiéd.
Gyöngyvér lágyan elmosolyodott és kezébe vette a saját, teli csészéjét.
– Ugyan, Keve, mikor lettél te ilyen kritikus?
– Nem vagyok az, csak elszomorít, ha belegondolok, mennyit változott a világ körülöttünk. És mennyit fejlődött. És talán romlott. De javult is. Minden… más. Az emberek is másak. Ez egy új kor, már nincsen szükségük boszorkányokra. Sem istenekre. Sem a természetre. Azt hiszik jobbak és felül emelkedhetnek a múlt emberein!
– De hát nem mi is pont ilyenek voltunk? Azt hittük jobbak vagyunk, mint az őseink, egy jobb helyen élünk, egy jobb korban. Azt gondoltuk, mi majd megváltoztatjuk a világot.
– És meg is tettük. Valamennyire.
– Persze. Nem hibáztathatod az új embereket anélkül, hogy magadat is felelősségre nem vonnád egy kicsit. Hiszen részben a mi döntéseink is alakították a jövőt, a múlt mindig is hatással lesz a jelenre.
Ránéztem sokat megélt barátnőm arcára és láttam fahéjszínű szemeiben azt a régi megbánást, amit olyan jól ismertem már. Sóhajtottam, kortyoltam az intenzív gyógynövény teából és a kevés maradékkal teli aranyozott csészét lehelyeztem az asztalra.
– Gyöngyvér, – kezdtem neki ismét a már annyi, de annyiszor átbeszélt témának. – Nem a te hibád. Tudod, én is tudom, mindenki tudja. Százszor megbeszéltük már. Ideje elfogadnod végre a történteket.
– Igen… Csak… Mindezt te… Én meg…
Rátettem sima kezemet az ő, munkától megkopott, kissé érdes kezére, amin úgy rajzolódott ki az erek bonyolult hálója, mint medréből kiemelkedő apró patakok, és éreztem testének jóságos melegét, ami egész életén át semmit nem változott.
– Én sosem nehezteltem rád. Neked sem kellene.
Éppen válaszra nyitotta száját, amikor meghallottuk a bejárati ajtó csapódását és nem sokkal utána egy csilingelő hangot:
– Gyöngyi mama!
Mindketten elmosolyodtunk, visszahúztam a kezemet és belekortyoltam még egy utolsót a teába, teljesen kiürítve a csillogó csészét. A kecses macskahölgy álmából fölébredve nyújtózott egyet, majd lehuppant Gyöngyvér öléből és lassú léptekkel az érkező elé járult, hogy illedelmesen köszöntse őt.
– A teraszon vagyok, Vivi! – kiáltott be Gyöngyvér a házba, én pedig felálltam a székemből, hogy átadhassam helyemet a jövevénynek.
A teraszajtón egy tizenhét éves lány libbent ki, kezében egy bevásárlótáska teletömve különböző dolgokkal. Barna haját magas lófarokba fogta, tavaszi, virágmintás felsőt és sötét farmert viselt, fahéjszínű szemében ragyogott a napfény. Első dolga volt, hogy megsimítsa a fénylő, ében bundát és megcirógassa a jószág állát.
Önkéntelenül húzódott mosolyra a szám, akárhányszor csak megláttam őt. Olyan tökéletesen hasonlított a nagymamájára, hogy az szinte varázslatnak tűnt. Ugyanaz a csalfa mosoly, ugyanaz az elbűvölő szem, ugyanaz a szeretetteljes életerő sugárzott mindkettejükből, amiről mindig eszembe jutott, miért is szerettem bele a fiatal Gyöngyvérbe.
– Ugyanolyan gyönyörű az unokád, mint te. – fordultam az idős hölgy felé, aki tettetett unalommal csak fújtatott egyet, de szája sarka felfelé görbült.
– Szervusz, bogaram! Ugye nem nekem hoztad ezt a sok mindent? Kérsz egy kis pogácsát?
Vivi lehajolt, hogy két puszit nyomjon nagymamája arcára és felmutatta a szatyrot.
– Anya mondta, hogy ha jövök hozzád, előtte ugorjak be a boltba és vegyek neked ezt-azt, mert már biztosan elfogyott például a tejed, vagy nem tudom, felvágottad van még? Mert azt is hoztam a biztonság kedvéért. És epres joghurtot, meg ilyen zselés-csokis kekszet. Egy pillanat, bepakolom a romlandókat a hűtőbe! – és már el is tűnt, szapora léptei visszhangot vertek a konyha padlóján.
– Hagyd csak, szívem, majd én kipakolok! Gyere, ülj le és egyél!
A lány visszatért a teraszra és lehuppant a helyemre. Kirké felpúpozott háttal simult a lábának. Vivi kezébe vett egy sült finomságot és jóízűen majszolgatva körülnézett, de tekintete megakadt az üres csészémen.
– Mama, már megint azzal a tizenvalahány évesen meghalt fiúval teázgattál?
– Igen, Kevével beszélgettünk és élveztük a tavaszt. Tudod, a boszorkányok szeretik ezt az évszakot, elég fontos időszak számunkra.
Vivi nevetgélve nyelte le az utolsó falatot a pogácsájából.
– Mama, te nem vagy boszorkány. Nem is tudsz varázsolni! Már nem vagyok ötéves, hogy elhiggyem neked.
Gyöngyvérrel cinkosan összenéztünk.
– Egyszer majd megmutatom neked, kedvesem, hogy mit tud egy modern boszorkány.
