Évekkel ezelőtt súlyosan megbetegedtem, hosszú időt kórházban töltöttem. Miután hazamehettem kéthetente kontrollra kellett járnom. Szerencsére most már csak évente kétszer szükséges a felülvizsgálat. Tíz év telt el, de én még mindig ideges vagyok, amikor a kórházba kell mennem. A feszültség akkor kezd enyhülni, amikor kézhez kapom az eredményeket. Kontroll után, hazafelé egyre könnyedebb léptekkel haladok, mintha addig mázsás súlyok nyomtak volna lefelé.
Így volt most tavasszal is. Fellélegeztem, amikor mindent rendben találtak. Belül mosolyogtam, és kívül is derült arccal mentem a hév megálló felé. Úgy éreztem fényesebb a nap az égen, és szebben énekelnek a madarak. Egy gyerek csapat is ott várakozott a megállóban. Vidám csivitelésüktől még jobb kedvem lett nekem is. Úgy tippeltem első osztályosak a kicsik, akik gondtalanul beszélgettek és nevetgéltek. A hévre még várni kellett, de föntről morajlás hallatszott. Egy apró kéz mutatott felfelé, és lelkesen kiáltott a zúgás felé:
– Helikopter!
Többen izgatott hangon ismételték, és az eget pásztázták. Mosolyogva néztem fel én is.
Aztán egy kisfiú hangja átütött a jókedvű zsivajon:
– Lelőnek minket!
A többiek ugyan csak legyintettek, talán még egy „hülye gyerek” is elhangzott, és a következő pillanatban már másról beszélgettek, de nekem nem sikerült ilyen hamar elterelni a figyelmem. A helikopterrel együtt az önfeledt jókedvem is tovaszállt. Kívül az arcomról lefagyott a mosoly, belül hangosan zokogtam, és súlyos léptekkel közelítettem az érkező hévhez.
