Éjszaka: Tizennyolcadik történet: Valahol

A szobában már megint annyira hideg lett, hogy mozgolódás nélkül egyszerűen nem lehetett megmaradni. Egy kis öregember és a fia tetőtől talpig felöltözve, rongyokba bugyolálva ültek az asztalnál. A kunyhó vékony falain áthatolt a tajgai tűéles téli hideg, és kérlelhetetlenül rátelepedett a bent lévő bútorok mindegyikére.
– Bizony hideg lesz, ha lemegy a nap. – motyogta az öreg csak úgy maga elé, homályos tekintetével az asztalterítőre meredve. – Megszenvedi ezt szegény tüdőm.
– Hozok fát mindjárt, apuka.
– Nem kéne most, mivel fűtünk majd később? – Az öreg felnézett fiára, szemében panaszos fény csillogott. A 30 év körüli, magas, lesoványodott legény, anélkül, hogy apjára nézett volna, felállt, lassan az ajtóhoz lépett, gépies mozdulattal kinyitotta és eltűnt az apa szeme elől. A kis ház mögé ment, ahol a fát tárolták. Odaérve látta, hogy semmi sincs ott, az összes fájukat eltüzelték. Fejét lehajtva, vontatott léptekkel indult vissza a házba, olyan lassan, mintha egyáltalán nem is akarna már visszaérni. Mielőtt bement volna, felnézett, és látta a nyugati horizonton lebukó nap utolsó gyenge fényeit. Bement, és fejét lehajtva, kíváncsian előrehajoló apjára rá se nézve mondta.
– Nincs már fánk. Üres a fészer.
– Haj, mondtam, hogy sokat tüzeltünk. Nem kellett volna így pazarolni, fiam. – az öreg félénken nézett a fiára, miközben görbe hátával újra nekitámaszkodott a széknek, és olyan kicsire húzódott össze, akár egy macska. – Semmi baj, volt már hidegebb is. Jól megnézted azért a fészert? – A fiú csak percek múltán felelt.
– Holnap elmegyek az állomásig, megnézem, nem adnak-e – sóhajtott fel a legény, s a teáskannához lépett, megtöltötte vízzel, majd gyertyát gyújtott. – Csinálok teát.
– Nagyon drága az, nem telik rá nekünk – felelte Sándor beletörődötten. – Hanem a tea mindig jó. Jó, hogy van.
– Igen apuka, jó, hogy van.
Ezután csend lett, és hosszú ideig csak a teáskanna halk zöreje, majd azután a víz forrása hallatszott. Kint pedig a hatalmas, mozdulatlan síkság bámult önmagába szakadatlanul. Az égen kavargó szürke felhők halvány fénye pedig kezdett egyre gyorsabban elsötétülni. A fiú kitöltötte a teát két pohárba, az asztalhoz vitte, az egyiket odaadta az apjának, a másikkal meg ő maga ült le. Az öreg mohón fogta meg a meleg poharat, és magához húzta, mintha ebből a parányi gőzölgő melegtől várta volna a segítséget. Fia szenvtelen arccal nézett maga elé, gondolatai a mai napon sehogy sem engedelmeskedtek neki, s csak egyetlen egy dologra tudott gondolni. Pontosabban nem is gondolta, csak érezte azt a valamit, ahova egész elméje terelte őt. Hirtelen egy távoli vonatfüttyöt lehetett hallani, amint gyengén átvág a felhőkön, majd újra csend. Mindketten felnéztek, mintegy saját világukból felrázódva, s kitekintettek a piciny ablakon. Ekkor már nagyon sötét volt, és a végtelen síkság egyetlen áthatolhatatlan, kékes-fekete gomolyaggá változott. A fiú felnézett, és látta öreg, gyenge apját, amint teáját kortyolgatva, elmélázva néz ki az ablakon a sötétbe, és hatalmas szomorúság fogta el.
– Haj, csak minél előbb elmehessünk innen… – mondta az öreg, mintha megérezte volna fia gondolatait, de nem tudta tovább folytatni, mert szörnyű köhögés jött rá.
– Pihenjen, apuka. Feküdjön le.
– Nem kell, elüldögélek még egy kicsit itt.
A fiú tenyerébe mélyesztette sápadt, barázdált arcát, és nem szólt többet. Így ültek fél órát, majd még annyit, s az öreget, bármennyire is próbálta nyitva tartani fáradt szemeit, lassan elnyomta az álom. A fiú, nem tudván mennyi idő telt el, felpillantott, és alvó apja alakját látta az elhaló lángú gyertyafényben, amint összegömbölyödve, nehezen szuszog a ruhák alatt. Majd kinézett, és látta a mérhetetlen sötétséget. -Él itt egyáltalán bárki? – gondolta ahogy felállt, és a konyhapult felé ment. De gondolatai már messze jártak az ilyesféle dolgoktól, így hát válaszolni sem tudott erre a kérdésre. Kihúzta a konyhafiókot, és egy nagy, rozsdás kést vett elő, majd kabátzsebébe bújtatta. Ahogy a kést markolta, megint óriási szomorúság vett rajta erőt, de apjára nem nézve, egyenest az ajtóhoz ment, kilépett rajta és csendesen betette maga után.
Pár perc múlva egy-két halk, keserves nyögés hallatszódott a kinti hidegből, de az éjszaka csendje hamar elnyomta őket. Az öreg pedig motyogott valamit álmában, és még kisebbre húzta össze magát a széken.