A farkas és a vadász

A farkas és a vadász
Írta: Karsai Bence Attila

– Már közel járunk! – suttogta James a fiának miközben egy kis patakon keltek át. A köveken keresztül haladtak. A kis csordogáló víz akár egy tükör úgy viselkedett. A tíz éves Peter kicsit ügyetlenül, de annál pontosabban figyelt arra, hogy bele ne essen a patakba. Apjával mindketten terepszínű ruhát hordtak, James egy íjat és nyilat tartott magánál, Peter oldalára egy kis bőrtokos kés volt kötve. Mielőtt az apuka átugrott volna az egyik kőről a másikra, megvárta fiát, hogy ő is megtegye lépéseit. Az utolsó ugrást megtéve James hátra pillantott fiára, aki egy nagyobb mohával terített sziklán támaszkodott. Köztük egy méteres távolság tátongott.
– Gyere fiam, menni fog, elkaplak! – mondta James hangjában nyugodtsággal.
A fiú ekkor egy utolsó pillantást vetett a kristálytiszta patak vizére. Kifújta a levegőt majd elrugaszkodott a sziklától. Apja kezeibe vetette magát, aki pont a víz fölött kapta el fiát. Peter felemelve fejét egy mosollyal fejezte ki izgalmát Jamesnek.
– Ezt figyeld! – mondta az apa, majd rámutatott a földre.
A friss földben apró, háromszög alakú patanyomok sorakoztak, néha félrebillentek, mintha a vad megállt volna figyelni a hangokat.
– Őz! – kiáltotta Peter izgatottan.
James ekkor ujját szája elé tette ezzel jelezve, hogy halkabban.
Nyomokat követve haladtak tovább, és csodálták az erdőt. A kis Peter felkapott egy vékony botot majd azzal folytatta útját. Tölgyesek ágai takarták be őket. Leveleik narancssárgás vöröses színben pompáztak. A madarak csicsergése zenével töltötte meg a csendet. Egy-egy fa törzsén a napfényben megcsillanó gyanta folyt. Az ágak közül előtörő nap fénye simogatta kellemesen arcukat. Lassan lépkedtek a mohás talajon, minden lépésnél hallgatózva, hogy a levelek ropogása ne árulja el jelenlétüket. James a tenyerét Peter mellkasára helyezte óvatosan. Megálltak. James előre mutatott.
– Ott van! – suttogta.
Peter csak bólintott.
Az őz egy kidőlt fatörzs mögött állt, teste félig takarásban, mintha maga az erdő óvná. James lassan levette válláról az íjat, majd kérdő pillantást vetett a fiára. Peter komolyan nézett vissza rá, és szó nélkül átvette a fegyvert.
A nyilat a húrra illesztette. Ujjai biztosan találták meg a helyüket, ahogy megfeszítette az íjat.
A vad közben mit sem sejtve egy sárga szirmú virág fölé hajolt. Lehunyta szemét, és mélyen a szirmok közé tolta az orrát. A növényről egy kékben játszó pillangó röppent fel, szárnyai szinte világítottak a beszűrődő napfényben. Az őz kíváncsian követte tekintetével, majd amikor a lepke kecsesen leszállt az orrára, mozdulatlanná dermedt, mintha maga is a pillanat részévé akarna válni.
James finoman igazított fia könyökén, majd bólintott.
Peter kifújta a levegőt. A húr feszült, a nyíl készen állt, de ő még tartotta. A látvány — az ártatlan állat, a virág, a pillangó törékeny tánca — különös, mély békével töltötte meg a szívét. Olyan csend telepedett rá, amelyben minden mozdulat súlyosnak tűnt.
– Gyerünk, fiam. Csak engedd… hadd szálljon – suttogta James.
Peter szája széle megremegett. Aztán lassan, nagyon lassan leeresztette az íjat.
Felnézett az apjára.
– Sajnálom, apa.
James először csak a fiát figyelte, majd tekintete visszatért az őzre. A fehér pettyes állat ekkor játékos szökkenéssel a levegőbe emelkedett, mintha maga is a pillangót követné. Egy pillanatig még látszott a tisztáson, aztán eltűnt a fák között.
– Tudod, fiam… – sóhajtott az apa halkan. – Talán így a legjobb.
Peter bizonytalanul fürkészte az arcát.
– Nem vagy rám mérges?
James elmosolyodott.
– Nem.
– Ajj… majdnem megvolt. – Peter idegesen a földre nézett. – Mi lesz így a vacsora? Mikor fogok végre elejteni bármit is?
James vállára tette a kezét.
– Amit most tettél, az nem gyengeség volt, értékeltél egy pillanatot. Kell ezt is. – kis szünetet tartott. – Otthon még van lazac. Ma azt sütjük meg.
Megtúrta fia haját, majd felegyenesedett.
Az erdőből kijőve egy kis családi ház fogadta őket egy rét közepén. A szél a bokáig érő zöldellő fűt táncoltatta. Akár egy zölden hullámzó tenger úgy viselkedett. Kabócák hangja váltotta fel a madárcsicsergést. Ahogy közeledtek a ház felé megcsapta őket egy illat.
– Almáspite! – kiáltotta izgatottan a fiú majd sebességet kapcsolva rögtön befutott a házba.
– Azért hagyj majd nekem is! – nevette James
A férfi fellépve a verandára levette felszerelését, és beljebb lépett a házba. A fiú eközben már nappaliban majszolta a süteményt. James vetett rá egy kedves pillantást majd befordult a konyhába ahol felesége tevékenykedett. A nő a pult elött állt, barna haját az ablakból jövő napsugarak fényesítették be.
– Szia, szívem! Megjöttem! – köszöntötte Maryt
Felesége pedig James karjaiba vetve magát egy csókkal fogadta férjét.
– Na hogy sikerült a vadászat?
– Peter nem találta el a vadat, de jól szórakoztunk így is. – hátra pillantott – Ugye fiam?
– Igen! Jó volt! – válaszolt vissza teliszájjal Peter
– Ennek örülök. Nekem a hal is jó. – mosolyogta a feleség, majd kivette hűtőből a bepácolt lazacot.
Ekkor a pulton lévő tepsire esik a férfi figyelme.
– Pont meg akartalak kérni, hogy süss egy kis pitét, de ezek szerint kitaláltad gondolataimat.
– Nem volt nehéz, amikor álmodban is erről beszélsz. – nevette el magát a nő.
– Köszönöm. – felelte James majd egy puszit nyomott felesége homlokára.
A férfi a nappali felé vette az irányt majd a kanapéra pillantott ahol fia ült. Egy morzsás tányér volt csak a helyén. Megrázta fejét majd visszatartott a konyhába. Ekkor vette észre, hogy felesége mintha felszívódott volna. James összeráncolta homlokát, a mosogatóba helyezte a tányért és benézett a kis éléskamrájukba a hűtő mellett, hátha ott van. Nem volt.
– Mary, kicsim hova tűntél? – kiáltotta
Nem jött válasz.
– Peter, nem láttad anyát?
Csend. Nem a nyugodtfajta, hanem az őrjítő némaság csendje. Az ablakon beáramló napsugár hirtelen eltűnt, akárcsak a felesége és a gyermeke az alatt az egy perc alatt, míg a tányérért ment. A férfi hívogatta őket folyamatosan. Nem volt valami nagy a ház, nehéz lett volna eltűnni benne. Nem volt emelet se. A ház egy nappaliból fürdőből, egy kis gyerekszobából és egy konyhából állt. Nem stimmelt valami. James felalá járkált családját keresve.
– Nem, nem ez nem lehet! – hajtogatta a férfi
A fény bejárta házból hirtelen a szürkeség tört elő. Mintha nem is létezett volna a nap. James kifutott a házból és mezítláb folytatta a keresést. Körülnézett sehol semmi. A szél nem fújt. A fű nem táncolt. Nem voltak hullámok, se illatok. A kabócák nem ciripeltek. Hűvös érzés futott végig. James egyre kétségbeesettebben kiáltotta nevüket.
– Peter!! Mary?! – ordította
Megint visszament a házba. A kanapét felborította, mindent átnézett. Majd a férfi összerogyott. A verandán léptek zaja törte meg a siránkozást. Nem ember közeledett – egy farkas állt ott. Méltósággal, mintha a rengeteg királya volna. Bundája hófehér, vakítóan tiszta, mintha soha nem érte volna sár vagy vér. Megbámulta az állatot.
James szemében felgyülemlett a könny. De tartotta magát.
– Te voltál az? – kérdezte haraggal – Te tetted?
Hangja elcsuklott, de a farkas nem mozdult. Csak figyelte őt. Tekintete mély volt, szelíd és meleg – mintha mindent értett volna. Mintha nem ellenségként, hanem üzenetként állt volna előtte.
– Hol vannak? – kérdezte a férfi
A farkas mozdulatlanul állt az ajtóban, figyelte a férfit. James feltápászkodott, és a bejárat melletti fogasról letépte a kis bőrtokos kést. Abban a pillanatban a vad szapora léptekkel az erdő felé szaladt. A férfi utána rontott, kezében a pengével, tekintetében puszta harag lobogott. Ahogy az erdő felé futott az ég mintha megállt volna a feje fölött. Borús felhők sora gyülekezett mintha csak a parancsra várnának, hogy kiengedjék magukból az esőt. James, ahogy beért az erdőbe szem elől tévesztette az állatot.
– Mutasd magad! – ordította, feje fölé emelve a kést
– Nem ismersz engem. – felelte egy mély hang a rengetegből. – Én viszont régóta ismerlek, vadász.
A táj egyetlen szempillantás alatt változott meg. Az egykor csodaszép erdő elszáradt, kopár fák álltak körülötte, élettelenül, csonkán. James egy kisebb domb tetején állt, szeme a hang forrását kereste.
– Hol van a családom? – kérdezte újra
– Szerintem tudod a választ… – érkezett a felelet
A férfi megtorpant. Éles fájdalom szúrt a mellkasába. Kezéből lecsúszott a kés, üres tekintete egy közeli fa törzsén pihent meg. Légzése felgyorsult. Már nem is kutatta, honnan jön a hang – a felismerés megdermesztette.
– Sajnálom, James… – szólt ismét a hang – De nem hagyhatom, hogy tovább a múltban élj.
– Miért? Miért kellett mindent elvenned tőlem? Olyan szép volt minden…
– Mert fáj látni, hogy hazugságban élsz – válaszolta a farkas, miközben előbújt a fák közül.
De már nem a tiszta, hófehér állat volt. Bundáját vér borította, testét sebek csúfították, mintha mérhetetlen szenvedést hordozna. Senki sem bántotta, mégis magán viselte minden fájdalom nyomát. Közelebb lépett, majd leült James elé, alig egy karnyújtásnyira.
James a sebzett farkast nézte, könnyei kibuggyantak.
– Ez volt az egyetlen boldogságom – suttogta. – Csak itt láthattam őket újra…
– Tudom. És épp ez a baj. – felelte az állat szelíden – Azért jöttem, hogy segítsek rajtad. Neked csak engedned kell.
– Segíteni? Akkor add vissza őket! Bármit megtennék értük!
– Te azt kéred, amit akarsz. Én viszont azt adom, amire valóban szükséged van. –
– És az micsoda? – kérdezte keserűen
– Egy új kezdet. Egy út.
James térdre rogyott, könnyei összefolytak az égi cseppekkel. Az eső lassan, szelíden kezdett hullani, a szürkeségből életet hozva a földre.
– Szóval… álmodom?
Az állat némán bólintott. Egy ideig csak egymás tekintetébe kapaszkodtak, miközben az eső csordogált rajtuk.
– Kezdjük az elején – szólalt meg végül lágy mélységgel. – Hol kezdődött?
– Nem akarom… – felelte a vadász – Megöl a fájdalom.
– Nem a fájdalom pusztít el, hanem az, ha nem engeded, hogy átfolyjon rajtad.
James lehajtotta fejét, hezitált. A földre tekintett, amit szépen lassan sárrá itatott az ég vize. Szíve megfeszül, lassan kiegyenesedett, mély levegőt vett. Úgy érezte, a föld hirtelen elcsúszik alatta. A köd helyét zsivaj vette át, emberek jöttek-mentek minden irányból. A régi vonat sípja hosszan felsikoltott, mintha a végzet jelét adná. Az utasok alakjai áthaladtak rajta és a farkason, mintha ők maguk csak szellemek lennének.
A kőburkolat nedvesen csillogott, a peronon katonák, családok, síró asszonyok és gyermekek sürögtek. A mozdony füstje betöltötte a levegőt. A beszállás kezdődött.
– Hol vagytok ebben a történetben? – kérdezte csendesen a farkas
James előrelépett, és meglátta fiatalabb önmagát. A férfi katonai egyenruhában állt, mellette a felesége és a tízéves Peter. A kisfiú lehajtott fejjel bámulta a talajt, vállát szomorúság húzta lefelé.
A fiatal James ekkor leguggolt hozzá, és a fiú vállára tette kezét.
– Vigyázz anyádra – mondta komolyan – Most neked kell a férfinak lenned.
Levette a karjáról az ezüstös óráját, és fiának nyújtotta. Peter először tétován nézett rá, majd remegő kézzel felcsatolta.
– Nagyon hiányozni fogsz… – törtek ki belőle a szavak, könnyekkel küszködve.
Mary is előrelépett, és férje nyakába borult. – Ne hagyj itt minket…
– Így lesztek biztonságban – felelte mosoly mögé rejtve fájdalmát – Amint véget ér a háború, utánatok megyek.
Újra megszólalt a síp. Mary egy csókot nyomott férje szájára, majd felszálltak a vonatra. A katona James az ablakhoz kísérte őket tekintetével. Majd az elinduló vonattal kezdett együtt futni. Felesége és fia integettek, míg a szerelvény lassan el nem tűnt a távolban.
James szíve beleremegett a látványba, ahogy végignézte.
A farkas halkan megszólalt:
– Ez jó volt, James. Hogy folytatódott tovább a történet?
Lehunyta a szemét, arca csillogott a cseppektől. – Te is tudod, hogyan folytatódott. És tudod, hogy nem jól…
– Akkor is meg kell látnod. Csak így indulhatunk tovább.
A peron lassan eltűnt, helyén romok, hamu és vérrel szennyezett utcák jelentek meg. Tankok dübörögtek, házak még álló falai omlottak össze. Az égből pernyék hullottak, mint feketére égett hó.
És akkor James meglátta újra önmagát –katonaként, zihálva, futva rohant a romok között. Fegyverét eldobva egy papírfecnit szorított a kezében, a címeket kutatta, míg egy összedőlt házhoz nem ért. Térdre vetette magát, és kétségbeesetten ásni kezdett a törmelékben. Két összeégett testre bukkant, akik még holtukban is átölelték egymást. Az egyik kicsi volt – egy gyermek. A férfi remegő kézzel megfogta a kis test koromfekete karját.
A csuklón egy ezüstóra csillogott. Az óra, amit ő adott a fiának.
– Neeeem! – üvöltötte a katona, miközben összerogyott, és átkarolta a felismerhetetlen testeket.
Hirtelen ömleni kezdett újra az eső, mintha maga az Isten siratta volna a veszteséget.
A táj visszaváltozott a kopár tölgyerdőre. Az eső erőszakosan esett. A jelenetet néző James zokogott, térdre roskadva. A farkas mellette maradt, szeme szelíden figyelte.
– Ki kellett mondanod. Ez az első lépés.
– Minden az én hibám! – kiáltotta James kétségbeesetten. – Nem kellett volna felengednem őket arra a vonatra… Miért nem volt ott Isten?!
A farkas ekkor felemelte mancsát majd azt lassan James vállára helyezte.
–Ez nem a te hibád… De nem is az Úré. A háborúkat nem Isten hozza el, hanem az ember robbantja ki.
James hosszú percekig a földön roskadt. Teste remegett a fájdalomtól. Torka összeszorult, nem tudott megszólalni, csak kuporgott mozdulatlanul. A farkas közben türelmesen ült mellette, mozdulatlanul, mint egy őrző.
– Ez lenne a jutalmam a bűneimért? – szólalt meg végül rekedten – Irónikus… hogy azért küzdöttem, hogy hazajussak hozzájuk, és mégis… – elnémult, majd újra a földre szegezte tekintetét.
A farkas csak a fejét rázta.
– Miért hiszed annyira, hogy te ezt megérdemled? Ilyet senki se érdemel.
Egy darabig némaság honolt. James újra megtörte a csendet.
– Bárcsak én lettem volna ott helyettük. Nekem kellett volna meghalnom. – hangjában keserűség vibrált. – Volt, hogy megpróbáltam utánuk menni… de nem tudtam megtenni. Csak arra tudtam gondolni, mit szólnának, ha gyáván feladnám. De a sötétség bennem van, és érzem, hogy egyre jobban felemészt. Süllyedek…
Ekkor James a farkas szemébe nézett. Az állat közben visszanyerte tiszta, hófehér külsejét, sebei eltűntek.
– Ami számít, az az, hogy itt vagy. Egy kis erő mindennapra, hogy tovább tudj menni. Egyedül nem megy, de nem is kell.
James előtt a földön keletkezett pocsolya megremegett, és képek bukkantak fel benne: barátok, rokonok arcai, ahogy ölelést nyújtanak a temetésen. James először mosolyodott el újra, de aztán elkomorodott, és hosszan a farkasra nézett.
– De úgy fáj… – suttogta – Hogyan tudnék továbblépni, amikor nincs hova?
– Ne azon gondolkodj, mi vár az út végén, csak nézd magát az utat.
James hátranézett, és meglátta az erdő kijáratát.
– Láthatom őket még valaha? – kérdezte csendesen
– Ez rajtad múlik.
– Mégis, hogyan?
– Attól, milyen életet élsz.
A választ hosszú csönd fogadta, Jamesről mintha leesett volna egy kis súly. Kiegyenesedett és az égre vette a pillantását. Továbbra is felhős volt, de szürkeség között akadt pár kék folt is. Tisztult.
– Miért segítesz nekem? Ki vagy te valójában?
– Mert enyhíthetek a fájdalmadon. Én csak egy farkas vagyok… de a lámpásod is.
– Lesznek még rosszabb napok?
– Lesz. A gyógyulás időt kér, James. De itt vagyok, csak ne told el magadtól a szeretetet. Tudod ez az egyetlen dolog ami fontos. Hiszen mit ér az élet szeretet nélkül? Mit ér a cél útitársak nélkül? Egy dolog fontos, hogy mindig kutassunk utána. A világ fejlődik szellemiségben de nem haladt tovább lélekben. Mondj ellent a világnak.
A férfi figyelmesen hallgatta a farkast.
Átölelte az állatot. Szorosan, mintha soha nem akarná elengedni.
– Köszönöm.
Az ébresztőóra hangja hasította szét a csendet. Kinyitotta szemeit, és lassan felült a kanapén és lecsapta az órát. Az ablakból a világos szürkeség áradt be. A dohányzóasztalon üres üvegek sorakoztak, és egy kép feleségéről. Egy ideig némán ült, majd felállt, és egy szemeteszsákba söpörte az italokat. Egy erőszakos mozdulattal mindet kidobta a konyhai kukába.
Felöltözött. Cipőt húzott majd vállára kemping hátizsákot vett. Pár ruhát és útravaló eleséget csomagolt magának, mintha utazni készülne. Indulás előtt még egyszer a falon lógó családi képre nézett: Peter középen, mellette Mary, ő pedig ölelve tartotta őket. A háttérben egy templom állt.
James elmosolyodott. A kulcsot elfordította a zárban, becsukta maga mögött az ajtót, és elindult útján, ami az elfogadás.