A tévedés

Egy kéz nehezedett a vállára. Hirtelen összerezzent. Eszébe is jutott azonnal a nagyi régi mondása: csak az ijedezik akinek rossz a lelkiismerete. Elmosolyodott. Mik nem jutnak az eszébe. Felnézett. Idegen arcot látott maga előtt. Hiába kutatott emlékezetében, ezt az arcot sose látta. Vajon mit akarhat tőle – gondolta miközben a mosoly még mindig ott játszott a szája szegletében.
Már azt hittem meg sem ismersz – szólította meg az idegen – ezer éve nem láttalak. Mondd, hogyan csinálod, hogy semmit nem változtál. Pedig van annak már pár esztendeje, hogy utoljára láttalak… No… Mondj már valamit, hisz úgy nézel rám, mint aki életében nem látott fehér embert – mint aki egy remek poént mondott, talán a nap viccét, felnevetett., majd kérdőn nézett a másikra, várva a választ.
Lázasan kutatott az emlékezetében, de mindig ugyanoda lyukadt ki: fogalmam sincs ki ez a pacák, akit életemben még nem láttam, arról nem is beszélve mit akar tőlem? Nagy nehezen mégis kinyögte.
Ne haragudj…de nem ugrik be, hogy honnan is ismerjük egymást. Az arcod ismerősnek tűnik – hazudta – … de nem tudok hozzá kapcsolni élményeket. Ha egy kicsit felhomályosítanál! Talán akkor… kellene valami támpont.
Most a férfi szeme kerekedett el. Látszott rajta, hogy töpreng, mit is mondjon. Talán még az is átfutott az agyán, hogy tévedett. De ez csak egy pillanat volt. Széles mosolyra szaladt a szája és újra megveregette a vállát:
Te tényleg nem ismersz meg? Te, akinek olyan memóriája volt, hogy emlékezetből tudta még azt is, hogy egy orrszarvú tülök hány molekulából áll… Tényleg fogalmad sincs, hogy én ki vagyok? Csak azt ne mondd, hogy barkochbázzunk! Mert azt nem vállalom. De tudod mit. Van idő… találd ki.
Azzal helyet foglalt a mellette lévő ülésen. Oda még felszálló utas nem érkezett. Hallgattak. Istenem – gondolta, talán cserbenhagyott a legendás arcmemóriám, hisz akit életemben egyszer láttam, lehet, hogy a nevére nem emlékszem, de az arcot soha nem felejtem el. Ezt az ürgét viszont soha életemben nem láttam. Inkább nem szólok, hátha kiböki előbb vagy utóbb, hogy ki is ő és mit akar tőlem. Kibámult az ablakon, mint aki nagyon gondolkodik. A vonat kerekei ütemesen csattogtak a síneken.
Na… mondj már valamit, vagy kérdezz, hogy közelebb juss a megoldáshoz – szólalt meg a kéretlen útitárs – ha ezt a fiúknak elmesélem, nem fogják elhinni. Ha elmondom, hogy az osztály esze nem ismert meg… azt hiszem meghalnak a röhögéstől. Akivel eddig találkoztam mindenki rögtön tudta, hogy ki vagyok és te… na szóval te vagy a kakukktojás! Ezt nem hittem volna.
Nézd barátom – kezdte minden bátorságát összegyűjtve – fogalmam sincs, hogy ki vagy. Életemben nem láttalak. Igazából azt sem tudom mit is akarsz tőlem, csak úgy hirtelen kizökkentettél a gondolataimból, a frászt hozva rám… azóta is azt kutatom, hogy ki lehetsz és hol is találkozhattunk, ha már ilyen remekül beillesztettél a képzeletedbe. De nem találok magyarázatot… Azt hiszem összetévesztesz valakivel.
A férfi hirtelen olyan arcot vágott, mint akire a legszebb szerenád éneklése közben ráömlött az ablakon kidobott éjjeli edény teljes tartalma. Csak rázta a fejét. Nem akarta elhinni amit hallott. Még dünnyögött is, valamit az orra alatt, de azt csak úgy magának. Abból egy értelmes szót sem lehetett kihámozni. Azután csak ült, mint aki megkukult. Hallgattak.
Bocsáss meg Feri, hogy zavartalak – szólalt meg nagy sokára a férfi – én Csontos Frigyes vagyok, tudod a Frici… akivel együtt kézilabdáztál és jártál iskolába. A mögöttem lévő padban ültél a gimiben és nagyon szeretted azt a kis szőkét az első sorban. Nem hittem volna, hogy nem ismersz meg. Vagy csak már nem akarsz megismerni, mert annyira felvitte az Isten a dolgod… bár akkor nem vonattal járnál. Már láttalak egy néhányszor és ide is akartam jönni, de vagy veled volt valaki vagy én voltam elfoglalva. Most úgy döntöttem, hogy mint régi cimborát üdvözöllek… de ha nem akarsz megismerni… nem zavarlak. Minden esetre rosszulesik. No de hagyjuk. Nemsokára úgyis leszállunk – azzal felállt és indulni készült.
Ő csak nézett rá. De hiszen – gondolta – én nem is Feri vagyok, hanem Géza és nem is jártam gimibe, hanem technikumba. Kézilabdázni meg soha nem is akartam, hiszen a mindenem a foci volt. Igaz abban sem értem el semmit, de legalább azt szerettem csinálni. De a szőke az igaz… elmosolyodott.
Bocsáss meg Barátom – szólalt meg, hisz így mégse engedheti el – itt valami hatalmas tévedés van. Én Csülök Géza vagyok. Soha nem jártam gimnáziumba, technikumban végeztem, majd az egyetemen mérnöki diplomát szereztem. Villamosmérnökit. Abban igazad van, hogy az a szöszi… mert a mi osztályunkban is volt egy tündéri csaj… nagyon tetszett nekem, de én fociztam és nem kézilabdáztam. Azt hiszem, te tényleg összekeversz valakivel. Nem haragszom érte, hiszen elvem, hogy akit nem ismerek, majd megismerem. De téged soha nem láttalak. Eddig. Ha legközelebb is együtt utazunk, gyere nyugodtan, ha beszélgetni akarsz. Hacsak a munka frontjáról nem, egyéb közös élményekről viszont nem dumálhatunk… de majd megtaláljuk a hangot… Remélem.
Neked aztán tényleg van bőr a képeden – mondta a férfi – még nevet is kreálsz magadnak, hogy ne kelljen bevallani, hogy a régi híres memóriád már lyukasabb a szitánál. De tudod mit: hagyjuk. Én nem zavarlak többet. Csak azt nem értem, hogy négy évig a haverok voltunk, te meg még azt is letagadod, hogy gimibe jártál. Szép kis alak vagy…mérnök úr.
A férfi sarkon fordult és elment. Vissza sem nézett. Hatalmas levegőt vett és mint a jó dohányos lassan fújta ki. No ilyen utam sem volt mostanában. Eszébe jutott egy mondás: az embert kétszer lehet megvezetni, egyszer ha elhiszi a hazugságot egyszer pedig…ha nem fogadja el az igazságot. Nos itt az utóbbi következett be. Sajnálta Fricit. Mégsem hazudhatta, hogy osztálytársa volt. Felállt. Levette az aktatáskáját a csomagtartóról és az ülésre rakta. Elcsomagolta az iratokat amit olvasnia kellett volna, majd elindult lassan az ajtó felé. Fricit már nem látta sehol. Talán legközelebb.
A hangszóróban a vasutas hangját hallotta: Kedves utasaink… a végállomás következik… köszönjük, hogy utazásukhoz a vasutat választották.