Egy nyári nap: Második történet: A nyár hangjai

Hurrá, vakáció! Itt a nyár, végre! Nem kell korán kelni, éljen, éljen! Hajnalodik, a pirkadat fénye már beszűrődik a redőny lamellái közt. Oldalra fordulok, a nyitott ablakon beárad a nyár hársfavirág illatú friss reggeli levegője és meghallom Őt. A szomszédbéli helyre hetyke kakas úrfi tudja az időt. Látja a felkelő nap narancssárga derengését a horizonton, és azon, de nyomban közli a világgal ki a főnök a baromfiudvarban. Nagypapával meggyet szedünk reggeli után, lógok az ágon, dől a létra: Papa segíts ! – kiáltok. Arcom csupa maszat, köpködöm a magokat, több kerül a meggyből a számba, mint a kosárba. Imádom a vidéki életet, a szünidő szabadságát, kötetlenségét. Hallgatom a fecskék csivitelését az eresz alatt, vagy a békák kórusát a kert végében a patak parton. Szép az élet!

***

Csobban a víz. Szikrázó napfény a Balaton partján, bodor felhők tarkítják az égszínkék égboltot. Vidáman lubickoló fiatalok csoportja a stégnél, kacagásukat messze viszi a szél. Fröcskölik egymásra a tó halványzöld kellemesen langyos vizét, strandlabdát dobálnak körbe, így könnyű elviselni a kánikulát. A büfék felől gyerekzsivaj hallatszik, elkeseredett kisfiú sírása töri meg a napozóágyakon heverésző nénik és bácsik kedélyes csevegését.
– Úgy szerettem volna csemegekukoricát, anya!
– Elég kisfiam! Mindent nem lehet. Fagylalt vagy lángos.
– És kukorica – hüppögi.
Sikítás hallatszik. A csúszdáknál nagy a tömeg, sorban érkeznek a bátor vállalkozók, kik harsány nevetés kíséretében élvezettel siklanak a tó felé. Kaland és szórakozás egy nyári nap delelőjén.

***

Sétálunk a langymeleg nyári estén, Ő meg én, kéz a kézben. A kerthelyiségből átszűrődő dallamok kísérik lépteinket. Bőrünket bársonyosan simogatja a kellemes alkonyati szellő, nem kell kardigán, sem esőkabát. Ahogy távolodunk a szórakozóhely nyüzsgésétől, elcsendesedik az este, csak a tücskök ciripelését lehet hallani. Beszélgetésünk idilli, csupa romantika, kedvesség, és optimizmus. Andalgunk hazafelé, felettünk a csillagok, a távolban a szél zizegteti a nyárfák leveleit.
– Siessünk, mintha hűvösebb lenne. Nem fázol?- kérdezi Dávid és karja óvón átölel.
Szaporázzuk lépteinket, fények villannak a távolban.
– Villámlik – jegyzem meg izgatottan.
Feltámad a szél, vihar közeleg. Szinte már szaladunk, hajam lobog utánam. Halk, majd erősödő morajlás kíséri a fényjátékot, haza kellene érnünk, mielőtt leszakad az ég. Már az utcánkban járunk, mikor nagy kövér cseppekben elered az eső. Kacagok, orromat betölti a nyári zápor illata, ahogy felveri az út porát. A kapuban vizes búcsúcsókot váltunk Dáviddal, kissé megáztunk, de ez csak felerősíti napbarnított bőrének mámorító bukéját. Csattan mögöttem a kertkapu, felszaladok a lépcsőn a téli kert bejáratához, meghúzódom a tető alatt. Hallgatom az eső kopogását, ahogy ritmusosan dobol, hozzá fütyül a szél, néha mély dörgéssel válaszol a vihar.
Gyönyörű a nyár. Egész őszig hallgatnám hangjait… a kakas kukorékolását, a madarak énekét, a víz csobbanását, a gyerekek sivítását a vízparton, a szél susogását és végül az esőt, mely álomba ringat…