Gyerek voltam még. A szüleim dolgoztak, így csak esténként értek rá pakolászni a dohos bőröndbe, ami addig unottan pislogott le ránk a szekrény tetejéről. Mígnem egy este apám lerántotta trónjáról, és megkezdődött a pakolással járó, napokig tartó huzavona.
Nyaralni mentünk! Talán életemben először. Az izgalom majd szétvetett, de az idő lassan vánszorgott. Aztán egyszer mégis tele lett a bőrönd, és a csatjai üggyel-bajjal lezárultak.
Indulhattunk. Apám nehezen szakadt ki a hétköznapokból, el sem tudta képzelni a következő napok tétlenségét. Anyám meg a házat hagyta ott keservesen. Tucatszor nézte meg indulás előtt, hogy mindent rendben hagyott-e. Már rég a kocsiban ültem, mire végül ők is beszálltak. A motor nagyot dörrent, majd nehézkesen meglendültek a kerekek, és az autó pöfögve elindult. Az utazás első percei feszült csöndben teltek, majd ahogy haladtunk, és kibontakozott előttünk a táj, a hangulat is lassan felengedett.
Mielőtt megérkeztünk volna a Balatonhoz, már néhány nótára is rázendítettünk. Majd apám megjegyezte, hogy ilyenkor sok lány van a parton, hát legyek kedves, hátha szerencsém lesz!
Elpirultam, és dacosan elfordítottam a fejem, mintha nem is hallottam volna.
„Mit érdekelnek engem a lányok!” – gondoltam. Büszke férfiembernek tartottam magam.
További eszmecserére nem volt idő, mert hamarosan megláttuk a „magyar tenger” hullámait, amint szétterültek a távolban. A szívem dobogni kezdett, majd kiszakadt helyéből. Legszívesebben azonnal vízbe ugrottam volna, de először szállást kellett foglalni.
Szép házikó volt a mienk, bár engem akkor csak a víz érdekelt. Mit bántam volna, ha a szabad ég alatt kell aludnom, csak úszhassak már! Percek múlva fürdőnadrágban toporogtam a ház előtt, de a szüleimre ismét várni kellett.
Annál jobban esett, amikor végre leértünk a partra, és elmerülhettem a habok között. Rengetegen voltak körülöttünk, de ez nem szegte kedvem. Végtelennek tűnt a tó, szabadnak éreztem magam benne. Egy percre sem jöttem ki belőle aznap. Estére nagyon elfáradtam. Ahogy az ételre vártam a stégen, minduntalan lecsukódott a szemem. Rövidesen elnyomott az álom, ott azon a helyen, egy széken ülve.
Másnap a szülők úgy döntöttek, hogy délelőtt kirándulunk, aztán ebéd után ismét lemegyünk a partra. Sok szép helyen jártunk, tetszett a kirándulás. Észre se vettem, és máris dél volt. Letettük az autót, és gyalogosan mentünk ebédelni. Az étterem a szállás közelében volt.
„Kérészek sóhaja” volt a neve a helynek, ahol az első ebédünket elköltöttük annak a csodálatos tónak a partján. A különleges elnevezés onnan eredt, hogy nyaranta ott rajzik a legnagyobb számban a tiszavirág. A pincér szerint olyankor sötét tőlük az ég. Nászuk néhány óráig tart csupán, ahogy szerény életük is, de talán épp attól szép, mert csak a szerelemről szól. Aztán ha letelik az idő, a könnyű kérésztestek élettelenül borulnak bele a vízbe. Lassan merülnek el, mintha csak üzenni akarnának nekünk valamit. Egy titkot, amit a halandóknak tudniuk kell. De mielőtt kimondhatnák őket, máris a víz örök fogságába esnek. Csupán néhány buborék szökik meg a víz alól, amikor a kérészek utoljára sóhajtanak. Vízbe fulladt üzenetek – ennyit mondott a pincér, majd ment tovább dolgára.
Nem értettem mindent, mégsem kérdeztem, mert úgy éreztem, hogy nem illik az ilyesmiben kutakodni. Töprengve kanalaztam a levest, és próbáltam elképzelni, ahogy a Balaton kivirágzik, és ezek az apró lények néhány pillanat alatt leélnek egy életet.
Megrezzentem, amikor a szomszéd asztalnál mozgolódás támadt. Odanéztem, és megpillantottam valakit, aki azonnal kiragadott a gondolataimból. Nem hallottam már a kérészek sóhaját, melyek addig folyamatosan visszhangoztak a fejemben. Egy víg kedélyű, telt ember jelent meg, egy vékony asszonysággal az oldalán. Ez eddig nem is volt érdekes, de volt velük még valaki; egy gyönyörű, angyali teremtés, hosszú barna hajjal. A legszebb lány volt, akit valaha láttam. Bizonyosan az volt, mert addig soha nem mondtam még senkire azt, hogy szép. Akkor viszont dübörgött bennem a bizonyosság. Addig bámultam, mígnem elszégyelltem magam. Gyorsan elkaptam a tekintetem róla, de az folyton visszakívánkozott őrá. Nem tudtam ellene mit tenni.
Hogy az étel finom volt-e, azt nem tudnám megmondani, csak azt, hogy nehezen álltam fel az asztal mellől, mintha valami két kézzel húzott volna vissza.
A partra indultunk, én némán ballagtam. Nem értettem saját magam, hisz a végtelen Balatonhoz látogattunk. Örülnöm kellett volna, de valahogy mégsem voltam boldog.
A habok közt aztán újra a régi voltam. Ám néha még ott is sajgott bennem egy érzés, ami csak akkor tört rám, ha arra a lányra gondoltam.
Este a szülők szalonnát akartak sütni. Ezt én sem bántam, nagyon szerettem az efféle étkeket. Apám tüzet rakott, én nyársakat készítettem. Minden kész volt már, amikor a szomszédban mozgás támadt. Arra fordultam, és megpillantottam az étteremben látott víg kedélyű urat, a vékonyka feleséggel. Átrohant rajtam a forróság. Ott tündökölt mellettük ugyanis az a szép, barna hajú lány is. A szüleim szintén felfedezték őket, és jó szomszédokhoz híven, áthívták őket sütögetni. Apám meghagyta, hogy készítsek nyársat a vendégeknek is.
A szívem dübörgött, szinte átütött a mellkasomon. Felpattantam, és hosszasan a nyársnak való ágak között válogattam. Az egyiknek a nyelét kifaragtam, ahogy azt egy pásztorboton láttam anno. Azt szántam a lánynak. Mire visszaértem, már mind ott voltak a parázs körül. A szülők történeteket meséltek, harsány nevetésük egy vakot is odavezetett volna. A lány a tüzet nézte.
– Megjött Marci fiam is! – kiáltott apám.
Miközben bemutatkoztam, átnyújtottam a nyársakat. A legszebbet hagytam utoljára, elpirulva adtam át. A lányt Fanninak hívták. Nagyon megdicsérte a faragásom. A fülem hegyéig belevörösödtem szavaiba, ezért gyorsan a tűz mellé bújtam, nehogy azt észrevehessék rajtam.
Sütögetni kezdtünk. Egy pillanatra sem maradt abba a beszéd, én azonban képtelen voltam a szavakra figyelni. Olykor rápillantottam arra a lányra, úgy, ahogy még soha senkire. Éreztem, hogy jólesik őt látni, de mégis fájt odabent egy kicsit. Érthetetlen dolgok voltak ezek.
Az este csöndesen csordogált, és úgy láttam, hogy unatkozik az a lány a tűz mellett. Arra gondoltam, hogy megnézhetnénk a Balatont az esti fényekben. Nem volt akadálya. A szülők csak annyit kértek, hogy maradjunk a közelben.
– Jó, hogy itt vagy, így nem olyan unalmas – árulta el Fanni, aminek nagyon megörültem.
– Köszönöm! Gyakran jártok ide? – kérdeztem vissza rögtön, nehogy abbamaradjon a beszélgetés.
– Minden nyáron.
– Szerencsések vagytok! Mi most jöttünk először.
Aztán csak néztünk, ahogy a Hold ezüstmázzal bekeni a tó felszínét. Akkor vettem észre Fanni nyakláncát is. Egy aprócska kagyló volt felfűzve mindenféle színes csövecskére.
– Szép nyakláncod van! – bókoltam.
– Köszönöm! Anyuval fűztük az első nyáron. A kagylót én találtam a homokban! Szerencsét hoz!
Aztán nem jöttek a szavak, csak álltunk szégyenlősen, és néztük, ahogy a szél pergeti a tó felszínét. Eszembe jutott valami.
– Tudsz kacsázni? – kérdeztem.
– Nem! Megtanítanál? – kérte Fanni.
– Persze! Először is, kell egy lapos kavics! – buzdultam fel.
– Ez jó lesz? – mutatott le a földre a lány.
– Jó! – rögtön fel is kaptam, majd lapos mozdulattal, a víz felszíne felett elhajítottam a kavicsot. Hatot bukfencezett a Balaton tükrén, mire örökre elsüllyedt.
– Hát, ez a kacsázás! – mondtam feszengve. Fanninak tetszett ez az egyszerű játék, meg akarta tanulni. Miután ráérzett, versenyezni kezdtünk, hogy melyikünk tudja tovább fönntartani a kavicsot a víz felszínén. Közben megeredt a nyelvünk is.
Órákon át beszéltünk, és talán soha nem ért volna véget az az este, ha a szülők nem fújnak takarodót.
Az ágyamban arra gondoltam, hogy mégis csak jó a kérészeknek, akik szerelemben leélnek egy életet. Az álom nehezen talált rám akkor este.
A családok azután együtt töltötték a napokat. Jól éreztem magam Fannival, és úgy láttam, ő is szeret velem lenni. Soha nem mondta, de láttam rajta.
Az a néhány nap, egy szempillantás alatt eltelt. Utolsó estén sajgott a szívem. Fanni sem vidított fel. Ő is csak halványan mosolygott, a szemeiben ott bujkált a szomorúság.
Ígéretet tettünk, hogy várunk egymásra, és jövő nyáron ugyanitt találkozunk. Egy felejthetetlen pillanatban közelebb hajolt, és megcsókolt. Nem igazi csók volt az, épp csak hogy az ajkaink összeértek, de azt az érzést azóta is magamban hordom. Még egy pillantást vetett rám, majd megfordult, és elnyelte őt a balatoni est sötétje. Egy ideig még álltam ott egyedül, majd lassan elbandukoltam én is. A partra ráült a magány és a sötétség.
Reggel a szomszéd házikó már üres volt. Rosszkedvűen ültem autóba, és vártam a szüleimet. Miután apám begyújtotta a motort, a kisautó lelkesen indult haza. Csak az én szívem könnyezett.
A napok kergették egymást, melyekben helyt kellett állni. Az emlékek idővel elhalványultak.
Talán húsz év is eltelt, amikor újra a Balatonhoz vitt az utam. De akkor már a saját családommal mentem, ugyanis idő közben megházasodtam, és született egy fiam.
Éhesek voltunk, és felrémlett bennem egy emlék a régi vendéglőről. Odavezettem. Az étterem még akkor is ott állt. Kérészek sóhaja – merengve néztem a betűket. Leírhatatlan érzés volt. Míg a szakácsok főztek, a fiammal nyársat készítettünk az esti szalonnasütéshez. A vendéglő mellett faragtunk a fát.
– Látod, fiam, így kell! Ezt a mintát nagyon régen, egy pásztorboton láttam – tettem hozzá.
Valamiért felnéztem, és abban a pillanatban elakadt a szavam, és a kés megállt a kezemben. Nem faragott tovább. Hárman várakoztak mellettünk. Apa, anya, és egy lányka. A kislányt mintha láttam volna már valahol. Megpillantottam a nyakláncát. Egy apró kagyló volt felfűzve színes csövecskékre.
Mintha villám csapott volna belém! Az anyukájára szegeztem a tekintetem. Szemeiből úgy tűnt, már régóta figyel engem a faragott nyárssal.
Megismertük egymást. Talán mindkettőnk fejében a megszegett ígéret kavargott, mégis egymásra mosolyogtunk. Lágyan, kedvesen.
Nem haragudtunk egymásra… miért is tettünk volna?
“Egy nyári nap: Harmadik történet: Az a régi nyár” bejegyzéshez 4 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Hölgyeim!
Köszönöm szépen az olvasást és a dicsérő szavaitokat!
Köszönettel: Csaba
Olvasmányos, szép történet volt. Én biztos mindent megtettem volna azért, hogy a következő évben is találkozhassunk, de hát nem vagyunk egyformák.
Szeretettel: Rita
Szép és kedves történet. (f)
Kedves Tollforgató! Bájos történeteddel elvarázsoltál, szívből gratulálok hozzá! Éva