Egy nyári nap: Tizenegyedik történet: Szilvamag

Egész nap áztatta földünket az ég. Valahol elvesztettem önmagam ebben a zordságban.
Az uralkodó kékségnek lassan elapadtak keserű könnyei. Hirtelen dermedt csend ült a dombtetőre. Az öreg szilvafa ágaival a lelkembe kapaszkodott, így szólított magához. Édesen savanyú, deres, lila gyümölcsét kínálta. Arcomat forró kezeivel érintette a napkorong. A levegő langyos tengerében fürdött a testem.
Milyen gyönyörű a természet. A fa bűbájos termésével szolgál, amit az eső mosott tisztára nekem. Friss, ragyogó gyümölcs. Miután ettem belőle átjárta testemet a jóság. Beleremegtem. Tőled akkor mindent megkaptam Istenem: meleget a naptól, ételt a fáról. Te adtad.
Mindenünk megvan, mégis egyre többet akarunk. Hát mivé lettünk emberek?
Én ott lettem ember, ott a szilvafánál.
A természet puszta létezésével megadta számomra a teljes boldogságot. Éreztem, hogy akkor és ott mindenem megvan. És valóban megvolt.
Ezután a Nap levette rólam a kezét. Eltűnt a felhők önző képe mögött.
Arany karjával végigsimította a fákat és az utakat. Lelkembe íródott utolsó sugarának ragyogó üzenete:

– Elmegyek, mert látom, hogy örülsz nekem. Várj engem. Várj minden percben egyre jobban. Várj egész életedben és örülj úgy visszatértemkor, ahogy most tetted. Tudd, hogy mindennap itt voltam és itt is leszek. Most döbbentél rá, hogy mit jelentek számodra igazán.

Aztán megszűnt. Elfutottak a fények és csak álltam ott elhagyatottan.
Megtört a varázs. Földre köptem a szilva magját, melyet a fa ajándékozott nekem.
Így köpjük ki magunkból mindazt a csodát, ami körülvesz bennünket. Amiről mesélek az nem tulajdon. Kézzel nem fogható. A csoda gyökere bennünk van. Ha rátalálunk, megismerjük az élet valódi értelmét.

A szilvamagot megőriztem. Ha az életben elveszteném önmagam, emlékeztessen arra, ami a szilvafánál történt velem és újra ember lehessek.