Egy nyári nap: Tizenkettedik történet

A nagy diófa alatti születésnapi asztalt többen ülték körül: a nagypapa, a nejével, a lányuk a férjével és az egyéves gyermekükkel, valamint a két keresztszülő.

Amikor a család a befejezte az ünnepi ebédet, a ház ura a nejével leszedte az asztalt, a lányuk kidobta az ételmaradékokat a szemetesbe, majd a neje bepakolta a tányérokat és az evőeszközöket a mosogatógépbe. Ezután a nagypapa kihozta a tortát, rajta az égő gyertyával. Körül állták az egyéves unokát, elénekelték neki a „Boldog szülinapot!”, majd mindenki elővette, és az asztalra tette az ajándékukat.
– Ezt nézzétek, mit hoztunk a Picurkának! – felkiáltással, a keresztszülők kibontottak egy bársony-szerű anyaggal bevont, medvéhez hasonlító műanyag figurát. – Kissé bumfordinak tűnik! – szabadkoztak -, de figyeljétek csak, mit tud! – örömködtek, és nyomogatni kezdték az otromba állat testét mindenfele. Ahol beépített érzékelőhöz ért az ujjuk, ott megszólalt a jószág: – Ez a fejem. – Ez a nyakam. Ez az arcom. – és így tovább, fülétől a talpáig. Minden egyes elhangzott kijelentése után egy szignál hallatszott, ami kísértetiesen hasonlított a MÁV figyelem felhívójához (tá-rárárá-rárárá)… (Csak kissé recsegősebben).
– Az ennek a játéknak a zsenialitása – okosították ki az ott lévőket -, hogy bárhová is ér a kis praclija, mindenütt vannak érzékelők, így egész nap el tud vele játszani. Nem adok nektek két-három hónapot, és meg fogja tanulni Pannika a medve mindegyik testrészeit. Hát nem csodálatos? – mosolygott tovább a keresztanya, majd hirtelen rákérdezett a kislány szüleire: – Tőletek mit kap?
– Tudjátok, mi abból indultunk ki – kezdte a férj -, hogy már óvodás korában kezdje el az angol nyelvet, ezért olyan játékot vettünk neki, amitől megtanulhatja az angol ABC-t. Figyelj csak! – s ezzel bekapcsolta a kerek, lapos műanyagot, ami leeresztett lasztira, vagy (egy kis fantáziával) UFO- csészealjra hasonlított.: – Á-BÉ-CÉ-DÉ-É-EF-GÉ HÁ-I-JÉ-KÁ-ELEMENOPÉ… – dalolta a gép egészen az ABC utolsó betűjéig. – Szerencsére mindkét oldalán van egy kis domb-szerű kapcsoló így meg sem kel fordítani, csak a program lejárta után újra nyomni! Ezzel is eljátszhat egész nap! –
– Hasznos jószág! – biztosan örülni fog neki! – dicsérte meg őket a nagypapa illemtudóan. – Bár, még messze van az ovi – tette hozzá gyorsan. Majd a vendégsereghez fordult: – Akkor, ha nincs más, mi is átadjuk a Csipetkénk ajándékát! – felkiáltással kibontotta az unokájuknak szánt ajándékot, egy, – a kisgyereknél is nagyobb – textilből készült, mosolygós, kitömött nyuszit.
– Aranyos! – vélekedett a keresztapa. – De hol kell ezt bekapcsolni?
– Ezt? Sehol! – jött a gyors válasz a nagymamától.
– Iiiigen? – nyújtotta a szót a kérdező. – De akkor mit lehet vele csinálni? – kérdezte teljesen meglepetten,
– Odabújni hozzá, megpuszilgatni, szeretgetni, baráttá fogadni, játékból megetetni. Szóval: millió dolgot, amit csak szeretnél!
– Ahhha! – jött a lakonikus válasz, de többen érezték, nem igazán értette miről is beszélt a nagyi.
Ezután Pannika az etető székéből bekerült a járókájába az ajándékaival egyetemben. A kezébe fogott mackó-szerűséget szinte bárhol megmarkolva állandóan hallotta: – Ez a hasam. – Ez a combom, ez a fülem, stb., míg a bekapcsolt ABC-re tanító játék folyamatosan ontotta a tudást: Q-ER-ESZ-TÉ…
Jópofának tűnt a két elektromos játék, de egy idő után már kimondottan zavaró volt a disszonáns összhangjuk: – HÁ-I-JÉ-KÁ… – Ez a talpam! Tá-rárárá-rárárá! – Ez a hátam! Tá-rárárá-rárárá! – EL-EM-EN-O-PÉ… Tá-rárárá-rárárá! – Á-BÉ-CÉ-DÉ…- Ez a vállam! Q-ER-ES-SZ-… Ment a műsor” ezerrel, hiszen, ha az „UFO” bármely laposabb oldalát nyomta meg, kéretlenül ontotta magából a dalocskát, a mackóféle csoda állat pedig csak akkor hallgatott, ha éppen nem fogták meg. De a pici ide-oda gurult, mászott, s kapaszkodott hol az ágy lábába, hol a medvébe…
Mindenki érezte, hogy ki kellene kapcsolni ezeket, a vacakokat, mert már szörnyen idegesítettek mindenkit, de lépni, senki se mert. Mert, ha a sajátját veszi ki a kiságyból, beismeri, hogy egy idegesítő, gagyi vackot vett a picinek, ha a másikét, na, akkor abból örök harag lesz!… A két öreg pedig nem akart összeveszni egyikükkel sem…
Így aztán magukban szidták a kínai ipart, amelyik ilyen bárgyú, idegesítő, hangos, recsegős vackokat terített a piacokon, de szidták magukat a többiek is, nem gondolván, hogy ennyire idegtépővé tud válni ugyanazon zene több tucatszor való újra hallgatása…
Valaki kitalálta, hogy társasozzanak. Hogy mindenki játszhasson, az Activity-re voksoltak. A játékmező lefektettetett, a kártyák kihúzattak, aztán ment a körülírás, rajzolás és a mutogatás. És, persze a nevetés, ki mit rontott el, ki, mit értett félre… Aztán, néha jött a vita, ki mennyi pontot érdemel, mit fogadnak el megfejtésként, mit nem. És persze tisztességesen fogyott a pálinka, a sör, és a bor…
A második kör után a ház asszonya kávéval kínálta a társaságot. Valaki ijedten megkérdezte: – Mi van a picivel? Gyanús csöndben van! Csak nem történt vele valami?
Néhányan a járókához siettek…
Az egyik sarokban a két szörny-játék feküdt mozdulatlanul. A másikban a mosolygós nagydarab nyuszi.
Annak pocijához bújt a pici, átkarolva annak derekát, s a nagy fülét magára húzva édesdeden alukált.