Egy nyári nap: Tizenharmadik történet: Egy nyári nap?

Csak „egy nyári nap”? Sok minden jár a fejemben, több eset, még több élmény.
Így Péter Pál névnap körül mi is ami megmaradt emlékeimben., mint az aratás. Az arany sárga kalászos búzamező.
Forrón sütött a nap az egész tábla búza ringatózott mint, a tenger, kalászból a magok már-már ki akartak fordulni, megérett, itt az aratás ideje.
Nem feledem azt a nyári napot, ami régen nagy ünnepnek számított. Ez az aratás napja.
Aratás előtti napon nagy sürgés, forgás a házban. Előkészületek a holnapi napra. A férfiak széles pengéjű kaszájukat élezték, hangzott az udvar a kalapács hangjától. Mintha ütemre verték volna egymás után, szikrázott a fém, amikor a kalapács hozzáért. Aztán ha kész voltak vele gondosan ronggyal betekerték, hogy ne ártson senkinek. Majd összegyűjtötték azokat a szerszámokat, sarlót, gereblyét, ami még kellett az aratáshoz. Másnap hajnalban felültek a lovas kocsira, a lányok, asszonyok is, hogy segítő kezet nyújtsanak a kaszálóknak.
A búzatáblához érve elsőnek a helyi pap, az aratókkal elmondott egy imát. Azután a kaszások sorban elfoglalták helyüket, megbeszélték a búza dőlésének irányát, úgy kellett beállni a sorba, hogy senkit ne sértsen meg az éles kasza. Minden kaszás után állt egy marokszedő, aki sarlóval a kezében a levágott búzaszárat kévébe szedte. A kötélgyártó, szintén búzaszárból font kötelet, megnedvesítette, amivel összekötötte a kévét, majd egy helyre összehordta. A kaszások rendre vágták a búzát, hogy a marokszedők tudják jól összefogni.
A gyerekek vízhordással voltak megbízva. Ha valaki elkiáltotta magát, hogy vizet! A gyerekek futottak, vitték a demizsont, amit hűsfa alatt tartottak. Délben a gazda felesége segítőkkel vékába rakta a sok finom ebédet, felrakták a lovas kocsira és elindultak az aratokhoz a „határba”.
Az első kaszás nótára kérte az aratókat. Nótájuk hangját, jó kedvüket messze elvitte a szél.
Igazi örömünnep volt az aratás. A forró nyári nap megégette bőrüket, ám ők nem törődtek vele. A cél egy volt, mielőbb learatni a következő évi kenyérnek valót.
Amikor végeztek az aratással. A hiedelem szerint egy marok búzát el kellett szórni, hogy a következő évben ne érje zivatar vagy más természeti csapás a búzaföldet. A föld végében hagytak szárán egy kevés gabonát az égi madarak számára.
Az utolsó kalászokból minden kaszás vitt haza egy keveset tyúkjainak dobta, hogy sok tojást tojjanak.
Ha elvégeztek az aratással, ünnepeltek, felszenteltették a búzát, volt nagy evés, ivás néhol még tánc is. A fárasztó munka, a forró nyári nap, meg tette hatását, a gazda megnyugodva hajtotta álomra a fejét, mert az aranysárga búzamező biztosította a következő évi kenyeret a családnak. Sőt még el is adhatott belőle.

“Egy nyári nap: Tizenharmadik történet: Egy nyári nap?” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Tollforgató!

    Gyermekként én is vízhordó voltam aratáskor, majd ahogy növekedtem, apám után marokszedő lettem.
    Gratulálok írásodhoz, melyben a mára már elfelejtett szokásokat gyűjtötted össze. (f)Kata

  2. Kedves Tollforgató! Szépen megismertetted velünk az aratáshoz kapcsolódó népi szokásokat, melyet örömmel olvastam! Éva

Szólj hozzá!