Az ötvenéves általános iskolai találkozón hiányzik az osztály egyharmada és már az osztályfőnökük sem lehet velük. Mindössze két tanárukkal találkozhatnak, közülük is az egyik félóra múlva elfoglaltságára hivatkozással magukra hagyja őket. Mindannyian a régi helyükre ülnek, csendben beszélgettek a padtársaikkal, mintha becsengetés után a tanárra várnának. Csakhogy ide már a jelenlévőn kívül más nem jöhet, gondolja Szántai Eszti a találkozó főszervezője. Kilenc óra volt, az étterembe, ahol az ebéd lesz, csak fél tizenkettő után mehetnek, és addig is hasznosan kellene eltölteni az időt, mert annál nincs feleslegesebb dolog a világon, mintsem unatkozva figyelni a cammogó idő vánszorgását. Gondol egyet, felpattant helyéről és előre megy a tanári asztalhoz, fél kézzel rátámaszkodva javasolja, hogy ülési sorrendben valamennyien mondják el azt, amit az elmúlt fél évszázad eseményeiből fontosnak tartanak.
Elcsendesülnek a volt diákok és a bal szélső padban ülő feláll, belekezd a mondókájába. Ahogyan telik az idő, szép sorjában felmondják életüket, mint diák a leckét. Megdöbbentő módon osztálytársaiból hiányzik a humor, a jó kedély, az optimizmus, mintha mindhármat kitörölték volna lelkükből az elmúlt évtizedek. Egyedül Pintér Peti kétperces magánszámán nevetnek, mely kellő öniróniával megfogalmazva összefoglalását adja a „szegény gyerek elkerül otthonról és karriert csinál” című tragikomédiának. Mire utolsóként Esztire kerül a sor, a fekete tábla feletti óra háromnegyed tizenkettőt mutat, ezért ő magáról három rövid tőmondatot mond.
Az ebédnél mellé ül Pintér Peti, s mihelyt az evőeszközök zaja betölti a teret, halkan faggatni kezdi Esztit, mert három mondatba nem lehet belesűríteni öt évtized jó és rossz eseményeit, melyek nem is oly érdekesek, inkább arról beszéljen, miért lett megkeseredett asszony az életvidám szépreményű lányból. Jól esik neki Peti érdeklődése, mégsem akar neki kitárulkozni. Mindössze annyit szól, két éve megözvegyült, kirepültek a gyerekei és magányosan telnek napjai.
– Ugyan, Esztikém, nem ilyennek ismerlek! Engedd el a múltat, élj a jelenben! Keress magadnak egy társat! Csak egyet ne feledj: ne ő költözzön hozzád, hanem te hozzá! Csinos vagy, okos vagy, művelt vagy, jobbat magam sem kívánhatnék, csakhogy házas vagyok, immár harmadszor! Nézz körül az internetes társkeresőkön! Egyik barátom is ott talált rá a nejére. Egyedül élni kényelmes, de rettenetesen unalmas! És ezen még a pótcselekvések sem változtatnak!
A találkozó óta félév telt el, és Pintér Peti kétszer is rátelefonál, hol tart a társkereséssel. Mégsem az ő unszolására kezd el kutakodni az interneten, hanem azt követően, hogy a születésnapján mindkét gyereke elfelejti felhívni és szóban felköszönteni, attól függetlenül, hogy majd két hét múlva lesz a családi ünnepség, a legidősebb unokájának a születésnapjával együtt.
Mennyire igaza volt Petinek: egyedül élni kényelmes, de rettenetesen unalmas! Hiába tehetne meg bármit, amit csak akar, ha nincs, aki vele örülne, vagy vele bosszankodna, akkor inkább nem kezdeményez semmit, mert nem látja értelmét még annak sem, hogy bármit kigondoljon, pláne, hogy megtegye. A gyerekeinek már nincs szükségük rá, ahogyan az unokái is kamaszodnak és több figyelmet fordítanak tomboló hormonjaikra, mint a családra. Régi barátnői lassan lekopnak róla, mert ők is inkább magukba fordulva vélt vagy valós sérelmeiket pátyolgatják, új barátnőket pedig ebben a korban már nehéz találni. Ugyan, ez nem barátnők kérdése, a társtalanság egészen más! Életkora miatt ingyen utazhat vonaton, buszon, villamoson, tulajdonképpen naponta felutazhatna Budapestre, körülnézhetne a plázákban, moziba mehetne, vagy színházba is, hiszen mindegy, mikor érne haza. Sorra látogathatná a régen látott unokatestvéreit, de minek, úgyis csak panaszkodnának vagy dicsekednének, attól függően, éppen milyen a hangulatuk. Egyik ötlet sem tetszik neki, mert ezek nem törölnék el a magányosságát, legfeljebb tovább erősítenék, amire pedig semmi szüksége sincs.
Napokig korholja magát: Mondtam neked Eszti, hogy nincs értelme bármit kigondolni, mert úgysem teszed meg!
Szokásává válik, hogy este kilenc óra körül bekapcsolja az internetet, fél szemmel azt figyeli, fél szemmel meg a televíziót nézi, hátha valamelyik gyerekének eszébe jut skypon felhívni, vagy csetelni vele. Ámde ez ritkán fordul elő. Végül is nem muszáj neki tizedszer is megnézni a televízióban ugyanazt a filmet, inkább kíváncsiságból felkeresi a neten a társkereső oldalakat. Nem, dehogy teszi fel magát, inkább csak nézelődik.
Meglepődik, mekkora a hetven körüli férfiak választéka. Magas, alacsony, vékony, kövér, mosolygós szemű, komor tekintetű, kopasz, dús hajú, és még sorolhatná a férfiemberek külcsínét, ám a belső értékek már más kérdés, pedig az a fontosabb. Amit elmondanak magukról, és ahogyan elmondják, abból már lehet következtetni a lelkületükre, véli Eszti és napokig gondosan rágódik mindegyik látszólag szóba jöhető ember profilján. Végül két hét alatt háromnak ír egy-egy sort és legnagyobb meglepetésére mindhárman visszaírnak neki. Egy hónapi levelezgetést követően egy férfi marad fenn a rostán, Kerekes Csaba, elvált, nyugalmazott mérnök, aki egy Pécs közeli faluban visszavonultan éldegél családi házában, és fő foglalatossága az üvegházban nevelt virágainak gondozása. Motorbaleset miatt egyik lába két centivel rövidebb a másiknál, ám ez nem akadályozza a mozgását, mi több, még az autóvezetésről sem kellett lemondania. Nem tud főzni, ám a családi szolgálattól hozzák neki az ebédet. A lánya ügyvéd, a fia külföldön él, vendéglátós. A Facebook-on bejelölik egymást. Nem titok, hogy Esztinek több mint ötszáz ismerőse van. Harmincnyolc évig tanította falujában a felső tagozatos diákokat, emiatt természetesen több generáció tagjai ismerik, és ami a lényeg, tisztelik is Esztit, pedig szigorúnak tartották, akinél tanulni kellett, és akinek az óráján nem lehetett nem odafigyelni. Bezzeg Csaba ismerőseinek száma nem haladja meg a harminc főt, azok is a szűk családi és a baráti körhöz tartoznak.
A mosolygós, kellemes hangú, ősz hajú férfi meghívja Esztit, látogassa meg, megígéri, hogy ebéddel várja, és kimegy elé kocsival az állomásra. Betartja ígéretét Csaba, valóban kocsival várja az állomáson, pedig mindössze háromsaroknyira lakik onnan, a takaros, szépen felújított kétszobás, világos házban, melyben tisztaság és katonás rend uralkodik. Kitűnő az ebéd, amihez az Eszti vitte finom márkás bort isszák és desszertként is az előző nap sütötte süteményét fogyasztják.
Beszélgetnek, ismerkednek, s mint héjából a hagymát, úgy próbálják kihámozni a másik jellemét. Kéthetente utazik Eszti Csabához, már ismeri az egész települést, és mi tagadás, lassan kibontakozik a férfi igazi jelleme. Már nem megy elé az állomásra, mert szervizben van a kocsija, nem várja ebéddel, majd inkább együtt megfőzik, az ötödik alkalommal már Eszti hozza a hozzávalókat is, miután ő ért igazán a bevásárláshoz. A hatodik alkalommal ebéd után sétálnak a faluban, amikor megállítja őket egy öregasszony, és udvariasan, de határozottan megkérdezi Csabától, vajon mikor akarja megfizetni a takarítás és mosás, vasalás árát, mert szüksége lenne a pénzre. Szabadkozik a férfi, hogy nincs nála a pénztárcája, nem baj, mondja Eszti, nála van pénz, szívesen kölcsönöz neki. Ám Csaba elfeledkezik a kölcsönről, miközben egyre csak mesél Esztinek, húsz évvel ezelőtti humoros történeteket. Sebaj, gondolja az asszony, majd legközelebb megadja.
Két látogatás között a facebook-on beszélgetnek, időnként fél éjszaka pötyögtetik egymásnak a mondandójukat.
Az idő múlásával elbizonytalanodik az asszony, mert óhatatlanul is összehasonlítja gavallérját az elhunyt férjével, melyből mindannyiszor házastársa kerül ki győztesen, amit annak tulajdonít, hogy több évtizedes békés házasságuk alatt annyira összeszoktak, hogy egymás kimondatlan gondolataiban is nyitott könyvként olvastak.
Feltűnik Esztinek, hogy jelentősen gyarapszik Csaba ismerőseinek száma, valamennyien korosztályukhoz tartozó független asszonyok. Magas, alacsony, vékony, kövér, mosolygós szemű, komor tekintetű, dús hajú, nagy keblű, mindenféle nőszemély. Keresi közöttük a közös vonást, ám egyelőre nem leli.
Következő aktuális utazása előtt három nappal, Csaba felveti a kérdést, mi lenne, ha most ő menne Esztihez, mire az asszony meghívja magához, szívesen látja. Másnap kora reggel felkel, végig takarítja a kétszintes házat, bár az emeleti szintet csak akkor használja, ha itt vannak a gyerekei. Délután bevásárol, holott tele a hűtőszekrénye, ám az étel friss húsból és zöldégből mégiscsak más ízű. A következő nap süteményeket süt, bepácolja a húsokat, megtisztítja a zöldségeket, hogy harmadnap kora reggel elkészíthesse, hogy kész legyen az ebéd, mielőtt kimegy Csaba elé az állomásra.
Megérkezik a férfi, elegáns öltözetben, frissen borotválva és a haján is látszik a fodrász kezének nyoma. Mentegetőzik, hogy nem volt ideje virágot venni, így Eszti kénytelen beérni vele, a mákvirággal. Jót nevetnek a dolgon, elég vicces.
Hazaérvén megcsappan Csaba vicces kedve, szinte komoran szemléli a takaros házat, a jólétről árulkodó, ízléses berendezését, majd megjegyzi, hogy kellemesen, otthonosan érzi magát, élete végéig eléldegélne benne.
Hamarosan asztalhoz ülnek, elkölteni az ebédet, amit a férfi rendkívüli módon dicsér, és mintegy mellékesen kérdéseket tesz fel a háziasszonynak a ház fenntartási költségeire vonatkozóan. Felkapja fejét Eszti és elmismásolja a választ. Az ebéd utáni kávézásnál tartanak, amikor megcsörren a férfi mobilja, felveszi és kimegy vele a teraszra, mert nem szeretné, ha Eszti hallaná a beszélgetést. Eltelik vagy tíz perc, mire visszatér, arcán átsuhan egy árnyék, de hiába kérdi Eszti, talán rossz hírt kapott, ám a vendég nem válaszol, inkább javasolja, hogy mutassa meg neki a kertet, mert igencsak szépek a virágai.
Valóban a nem túl nagy sarki telket üde zöld pázsit borítja, melyet két zúzott kövekkel borított út szel át, egyik a nagykapuhoz, a másik a kiskapuhoz vezet. Három téglával körbekerített ágyásban gyönyörű virágokat legyez a lágy szellő, melyeket a vendég szívesen megszemlélne közelebbről is, de nem mer a pázsitra lépni.
Ismét megszólal a férfi telefonja, amiből kihangosítás nélkül is kihallatszik a hívó fél kiáltozása:
– Szervusz, apa! Hol vagy? Mit csinálsz? Már megint szélhámoskodsz? Miért nem nyugszol? Mondd, mire költöd a nyugdíjadat, ha én fizetem a rezsidet és még adok havi százezret?
– No, de kislányom…
– Felhívott Gizi néni, hogy ismét egy új asszonnyal fizettetted ki a bérét! Egy másik nő meg ma délelőtt beállított hozzád, két bőrönddel! Azt mondta, a menyasszonyod! Állj le apa a szélhámoskodással, mert beteszlek egy otthonba!
Eszti sápadt arca szinte beleolvad a mögötte lévő hófehér falba.
– Kérlek, menj el! Soha többé nem akarlak látni!
Lángvörös arccal dadogva mentegetőzik a férfi, ám az asszony hajthatatlan.
– Kiviszlek kocsival az állomásra!
– De… de csak két óra múlva…
– Majd ott megvárod a vonatot!
Az ötéves középkategóriás autón megcsillan a napfény, mintha most gördülne ki az autószalonból.
Tizenkét perc múlva Eszti bekanyarodik a temetőbe, megáll a síremlék előtt, kiszáll, megsimogatja a hideg márványt:
– Bocsáss meg, szívem, majdnem elengedtem a kezed…
Képtelen zsebkendővel leitatni az arcán átfutó könnypatakok nyomát, mert a nagy sietségben épp csak felkapta a slusszkulcsot, otthon felejtette a táskáját. Sőt, a ház ajtaját és a kaput is nyitva felejtette.
Elcsendesülnek a volt diákok és a bal szélső padban ülő feláll, belekezd a mondókájába. Ahogyan telik az idő, szép sorjában felmondják életüket, mint diák a leckét. Megdöbbentő módon osztálytársaiból hiányzik a humor, a jó kedély, az optimizmus, mintha mindhármat kitörölték volna lelkükből az elmúlt évtizedek. Egyedül Pintér Peti kétperces magánszámán nevetnek, mely kellő öniróniával megfogalmazva összefoglalását adja a „szegény gyerek elkerül otthonról és karriert csinál” című tragikomédiának. Mire utolsóként Esztire kerül a sor, a fekete tábla feletti óra háromnegyed tizenkettőt mutat, ezért ő magáról három rövid tőmondatot mond.
Az ebédnél mellé ül Pintér Peti, s mihelyt az evőeszközök zaja betölti a teret, halkan faggatni kezdi Esztit, mert három mondatba nem lehet belesűríteni öt évtized jó és rossz eseményeit, melyek nem is oly érdekesek, inkább arról beszéljen, miért lett megkeseredett asszony az életvidám szépreményű lányból. Jól esik neki Peti érdeklődése, mégsem akar neki kitárulkozni. Mindössze annyit szól, két éve megözvegyült, kirepültek a gyerekei és magányosan telnek napjai.
– Ugyan, Esztikém, nem ilyennek ismerlek! Engedd el a múltat, élj a jelenben! Keress magadnak egy társat! Csak egyet ne feledj: ne ő költözzön hozzád, hanem te hozzá! Csinos vagy, okos vagy, művelt vagy, jobbat magam sem kívánhatnék, csakhogy házas vagyok, immár harmadszor! Nézz körül az internetes társkeresőkön! Egyik barátom is ott talált rá a nejére. Egyedül élni kényelmes, de rettenetesen unalmas! És ezen még a pótcselekvések sem változtatnak!
A találkozó óta félév telt el, és Pintér Peti kétszer is rátelefonál, hol tart a társkereséssel. Mégsem az ő unszolására kezd el kutakodni az interneten, hanem azt követően, hogy a születésnapján mindkét gyereke elfelejti felhívni és szóban felköszönteni, attól függetlenül, hogy majd két hét múlva lesz a családi ünnepség, a legidősebb unokájának a születésnapjával együtt.
Mennyire igaza volt Petinek: egyedül élni kényelmes, de rettenetesen unalmas! Hiába tehetne meg bármit, amit csak akar, ha nincs, aki vele örülne, vagy vele bosszankodna, akkor inkább nem kezdeményez semmit, mert nem látja értelmét még annak sem, hogy bármit kigondoljon, pláne, hogy megtegye. A gyerekeinek már nincs szükségük rá, ahogyan az unokái is kamaszodnak és több figyelmet fordítanak tomboló hormonjaikra, mint a családra. Régi barátnői lassan lekopnak róla, mert ők is inkább magukba fordulva vélt vagy valós sérelmeiket pátyolgatják, új barátnőket pedig ebben a korban már nehéz találni. Ugyan, ez nem barátnők kérdése, a társtalanság egészen más! Életkora miatt ingyen utazhat vonaton, buszon, villamoson, tulajdonképpen naponta felutazhatna Budapestre, körülnézhetne a plázákban, moziba mehetne, vagy színházba is, hiszen mindegy, mikor érne haza. Sorra látogathatná a régen látott unokatestvéreit, de minek, úgyis csak panaszkodnának vagy dicsekednének, attól függően, éppen milyen a hangulatuk. Egyik ötlet sem tetszik neki, mert ezek nem törölnék el a magányosságát, legfeljebb tovább erősítenék, amire pedig semmi szüksége sincs.
Napokig korholja magát: Mondtam neked Eszti, hogy nincs értelme bármit kigondolni, mert úgysem teszed meg!
Szokásává válik, hogy este kilenc óra körül bekapcsolja az internetet, fél szemmel azt figyeli, fél szemmel meg a televíziót nézi, hátha valamelyik gyerekének eszébe jut skypon felhívni, vagy csetelni vele. Ámde ez ritkán fordul elő. Végül is nem muszáj neki tizedszer is megnézni a televízióban ugyanazt a filmet, inkább kíváncsiságból felkeresi a neten a társkereső oldalakat. Nem, dehogy teszi fel magát, inkább csak nézelődik.
Meglepődik, mekkora a hetven körüli férfiak választéka. Magas, alacsony, vékony, kövér, mosolygós szemű, komor tekintetű, kopasz, dús hajú, és még sorolhatná a férfiemberek külcsínét, ám a belső értékek már más kérdés, pedig az a fontosabb. Amit elmondanak magukról, és ahogyan elmondják, abból már lehet következtetni a lelkületükre, véli Eszti és napokig gondosan rágódik mindegyik látszólag szóba jöhető ember profilján. Végül két hét alatt háromnak ír egy-egy sort és legnagyobb meglepetésére mindhárman visszaírnak neki. Egy hónapi levelezgetést követően egy férfi marad fenn a rostán, Kerekes Csaba, elvált, nyugalmazott mérnök, aki egy Pécs közeli faluban visszavonultan éldegél családi házában, és fő foglalatossága az üvegházban nevelt virágainak gondozása. Motorbaleset miatt egyik lába két centivel rövidebb a másiknál, ám ez nem akadályozza a mozgását, mi több, még az autóvezetésről sem kellett lemondania. Nem tud főzni, ám a családi szolgálattól hozzák neki az ebédet. A lánya ügyvéd, a fia külföldön él, vendéglátós. A Facebook-on bejelölik egymást. Nem titok, hogy Esztinek több mint ötszáz ismerőse van. Harmincnyolc évig tanította falujában a felső tagozatos diákokat, emiatt természetesen több generáció tagjai ismerik, és ami a lényeg, tisztelik is Esztit, pedig szigorúnak tartották, akinél tanulni kellett, és akinek az óráján nem lehetett nem odafigyelni. Bezzeg Csaba ismerőseinek száma nem haladja meg a harminc főt, azok is a szűk családi és a baráti körhöz tartoznak.
A mosolygós, kellemes hangú, ősz hajú férfi meghívja Esztit, látogassa meg, megígéri, hogy ebéddel várja, és kimegy elé kocsival az állomásra. Betartja ígéretét Csaba, valóban kocsival várja az állomáson, pedig mindössze háromsaroknyira lakik onnan, a takaros, szépen felújított kétszobás, világos házban, melyben tisztaság és katonás rend uralkodik. Kitűnő az ebéd, amihez az Eszti vitte finom márkás bort isszák és desszertként is az előző nap sütötte süteményét fogyasztják.
Beszélgetnek, ismerkednek, s mint héjából a hagymát, úgy próbálják kihámozni a másik jellemét. Kéthetente utazik Eszti Csabához, már ismeri az egész települést, és mi tagadás, lassan kibontakozik a férfi igazi jelleme. Már nem megy elé az állomásra, mert szervizben van a kocsija, nem várja ebéddel, majd inkább együtt megfőzik, az ötödik alkalommal már Eszti hozza a hozzávalókat is, miután ő ért igazán a bevásárláshoz. A hatodik alkalommal ebéd után sétálnak a faluban, amikor megállítja őket egy öregasszony, és udvariasan, de határozottan megkérdezi Csabától, vajon mikor akarja megfizetni a takarítás és mosás, vasalás árát, mert szüksége lenne a pénzre. Szabadkozik a férfi, hogy nincs nála a pénztárcája, nem baj, mondja Eszti, nála van pénz, szívesen kölcsönöz neki. Ám Csaba elfeledkezik a kölcsönről, miközben egyre csak mesél Esztinek, húsz évvel ezelőtti humoros történeteket. Sebaj, gondolja az asszony, majd legközelebb megadja.
Két látogatás között a facebook-on beszélgetnek, időnként fél éjszaka pötyögtetik egymásnak a mondandójukat.
Az idő múlásával elbizonytalanodik az asszony, mert óhatatlanul is összehasonlítja gavallérját az elhunyt férjével, melyből mindannyiszor házastársa kerül ki győztesen, amit annak tulajdonít, hogy több évtizedes békés házasságuk alatt annyira összeszoktak, hogy egymás kimondatlan gondolataiban is nyitott könyvként olvastak.
Feltűnik Esztinek, hogy jelentősen gyarapszik Csaba ismerőseinek száma, valamennyien korosztályukhoz tartozó független asszonyok. Magas, alacsony, vékony, kövér, mosolygós szemű, komor tekintetű, dús hajú, nagy keblű, mindenféle nőszemély. Keresi közöttük a közös vonást, ám egyelőre nem leli.
Következő aktuális utazása előtt három nappal, Csaba felveti a kérdést, mi lenne, ha most ő menne Esztihez, mire az asszony meghívja magához, szívesen látja. Másnap kora reggel felkel, végig takarítja a kétszintes házat, bár az emeleti szintet csak akkor használja, ha itt vannak a gyerekei. Délután bevásárol, holott tele a hűtőszekrénye, ám az étel friss húsból és zöldégből mégiscsak más ízű. A következő nap süteményeket süt, bepácolja a húsokat, megtisztítja a zöldségeket, hogy harmadnap kora reggel elkészíthesse, hogy kész legyen az ebéd, mielőtt kimegy Csaba elé az állomásra.
Megérkezik a férfi, elegáns öltözetben, frissen borotválva és a haján is látszik a fodrász kezének nyoma. Mentegetőzik, hogy nem volt ideje virágot venni, így Eszti kénytelen beérni vele, a mákvirággal. Jót nevetnek a dolgon, elég vicces.
Hazaérvén megcsappan Csaba vicces kedve, szinte komoran szemléli a takaros házat, a jólétről árulkodó, ízléses berendezését, majd megjegyzi, hogy kellemesen, otthonosan érzi magát, élete végéig eléldegélne benne.
Hamarosan asztalhoz ülnek, elkölteni az ebédet, amit a férfi rendkívüli módon dicsér, és mintegy mellékesen kérdéseket tesz fel a háziasszonynak a ház fenntartási költségeire vonatkozóan. Felkapja fejét Eszti és elmismásolja a választ. Az ebéd utáni kávézásnál tartanak, amikor megcsörren a férfi mobilja, felveszi és kimegy vele a teraszra, mert nem szeretné, ha Eszti hallaná a beszélgetést. Eltelik vagy tíz perc, mire visszatér, arcán átsuhan egy árnyék, de hiába kérdi Eszti, talán rossz hírt kapott, ám a vendég nem válaszol, inkább javasolja, hogy mutassa meg neki a kertet, mert igencsak szépek a virágai.
Valóban a nem túl nagy sarki telket üde zöld pázsit borítja, melyet két zúzott kövekkel borított út szel át, egyik a nagykapuhoz, a másik a kiskapuhoz vezet. Három téglával körbekerített ágyásban gyönyörű virágokat legyez a lágy szellő, melyeket a vendég szívesen megszemlélne közelebbről is, de nem mer a pázsitra lépni.
Ismét megszólal a férfi telefonja, amiből kihangosítás nélkül is kihallatszik a hívó fél kiáltozása:
– Szervusz, apa! Hol vagy? Mit csinálsz? Már megint szélhámoskodsz? Miért nem nyugszol? Mondd, mire költöd a nyugdíjadat, ha én fizetem a rezsidet és még adok havi százezret?
– No, de kislányom…
– Felhívott Gizi néni, hogy ismét egy új asszonnyal fizettetted ki a bérét! Egy másik nő meg ma délelőtt beállított hozzád, két bőrönddel! Azt mondta, a menyasszonyod! Állj le apa a szélhámoskodással, mert beteszlek egy otthonba!
Eszti sápadt arca szinte beleolvad a mögötte lévő hófehér falba.
– Kérlek, menj el! Soha többé nem akarlak látni!
Lángvörös arccal dadogva mentegetőzik a férfi, ám az asszony hajthatatlan.
– Kiviszlek kocsival az állomásra!
– De… de csak két óra múlva…
– Majd ott megvárod a vonatot!
Az ötéves középkategóriás autón megcsillan a napfény, mintha most gördülne ki az autószalonból.
Tizenkét perc múlva Eszti bekanyarodik a temetőbe, megáll a síremlék előtt, kiszáll, megsimogatja a hideg márványt:
– Bocsáss meg, szívem, majdnem elengedtem a kezed…
Képtelen zsebkendővel leitatni az arcán átfutó könnypatakok nyomát, mert a nagy sietségben épp csak felkapta a slusszkulcsot, otthon felejtette a táskáját. Sőt, a ház ajtaját és a kaput is nyitva felejtette.