Brumi mackó

Összes megtekintés: 151 

Brumi mackó nagyon sokat sírt. Egy Tibi nevű kisfiú macija volt az árvaházban. Két barátja volt, Bandi, az elefánt, és Pimpi, a polip. Nagyon szerette őket, de irigykedett is rájuk. Bandi és Pimpi minden este elmesélték, hogy mennyire szeretnek a gazdájukkal aludni, játszani. Vigaszt nyújtottak a rájuk bízott gyerekeknek, a gyerekek pedig a játékaiknak. Nem voltak magányosak. De Brumi mackó igen.
Tibi akkor kapta Brumit, amikor az intézetbe került. A szülei a legtöbb gyerekkel ellentétben éltek, de lemondtak róla, ezért Brumi mindig arra emlékeztette, hogy immár egyedül áll a világban. Hogy őt senki nem szereti. Így hát ő sem szerette Brumit.
A mackónak fájt így látni a gyermeket, akivel összekötötték a sorsát. Bár sokszor bántotta őt, Brumi mégis mindig megbocsátott. Úgy gondolta, a kisfiúnak csak időre van szüksége, hogy elfogadja őt társaként, és együtt harcoljanak a jobb jövőért.
Így teltek el a hónapok, de a kis maci élete nem javult. Tibi letépte a karját, felhasította a mellkasát, sarokba dobta, vagy épp ágy alá rejtette, ahol porral és pókokkal kellett dacolnia a szegény kis játéknak. Bandi és Pimpi igyekeztek segíteni neki. Elvitték őt a dadus nénihez, aki szépen megvarrta Brumi foltjait. Tapintatosan lesütötték a szemüket, valahányszor arra gondoltak, milyen szerencséjük van a saját kisgazdáikkal.
Egyszer aztán hallották, amint a dadus elmondja Tibinek, hogy ha szeretné, lehetne új családja. Egy fiatal házaspár érdeklődött iránta. Nem lehetett saját gyerekük, és boldogak voltak, hogy segíthetnek egy árván. Elvégre is minden gyermek megérdemli, hogy családban nőjön fel!
Brumi végtelenül megörült a hírnek. Sosem volt családja, ahogy Tibinek sem, nagyon vágyott rá, hogy végre elköltözhessenek. Úgy érezte, a kisfiú is jobban bánna vele, ha végre nem lenne magányos.
Az örökbefogadás előtti este Brumi, Bandi és Pimpi nagy bulit rendeztek. Rengeteg más plüssjáték is előtt, mindenki izgatott volt az új hírek miatt. Nyílt titok volt, hogy minden játék vágya végre szerető családba kerülni, látni, hogy a rájuk bízott gyermek élete egyre szebb lesz. Ki-ki elmondta a jó kívánságát Bruminak, gratulált neki, és megkérte, hogy ne felejtse el őket. Mert bár most már egy jobb helyen lesz, ahol vigyáznak rá, valahol mélyen ők is egy családot alkottak.
A kis maci aznap este olyan boldogsággal a szívében feküdt le, amit korábban sosem érzett még.
Eljött aztán a nagy nap. Tibi összecsomagolta kevéske kis holmiját, mire megérkeztek az új szülők. Mogorván gubbasztott az ágyán, nem tűnt túl örömtelinek az előtte álló kalandot illetően. Brumi némán leült mellé az ágyra, miközben le sem vette a szemét a kisfiúról. Nem értette, hogy ő miért nem örül. A maga részéről ennél szebb dolgot el sem tudott képzelni.
Amikor aztán a házaspár megérkezett, Tibike mérgesen rúgta el magát, és eredt a nyomukba. Újdonsült apukája felemelte a bőröndjét, és már indultak volna, amikor az anyuka ránézett:
-Hát a mackódat nem hozod?
-Ugyan kinek kéne az a szakadt kis szemét? -kérdezett vissza Tibi, kiment a szobából, és erősen bevágta maga után az ajtót.
Brumi világa pedig összeomlott. Elbújt az ágy alá, és csak sírt. Sírt egész nap, egész éjjel. Képtelen volt elaludni. A kisfiú rendszeresen bántotta, de egyetlen letört kar, egyetlen szétszakított bunda, vagy kitépett gombszem sem tudott annyira fájni, mint az érzés, hogy az egyetlen társa elhagyta. Összetört a szíve.
Az ágy alól, a sötét sarokból nézte végig, ahogy jöttek a takarítók. Áthúzták az ágyat, felporszívóztak, kiürítették a szemetest, a szekrényt. Új függönyt tettek fel, az íróasztalra új ceruzák kerültek, és friss virág a vázába. A szoba sokkal szebb lett, mint az elmúlt hónapokban volt, Bruminak ez mégis olyan volt, mintha egy-egy újabb tőrt szúrtak volna a szívébe. Tibike utolsó emlékeit is eltüntették hát, és neki csak a magány, az igazi magány maradt, a szeretet emléke, amit sohasem érezhetett igazán.
A barátai sem keresték. Bandi és Pimpi azt hitték, hogy elutazott az új családjához, a maci pedig nem mert előjönni, szégyellte volna bevallani, hogy nem kell senkinek. És bármennyire is maga alatt volt, rettegett attól, hogy ha a nevelők meglátják, kukában végzi, ahogy azok a játékok, amikkel már senki nem akar játszani.
Nem tudni, mennyi időt tölthetett borús gondolatai között az poros földön elbújva, de a szoba új lakót kapott. Nagyon kicsi volt az új fiú, talán három éves ha lehetett, és nagyon sokat sírt. Mindenhová vitte magával a társát, egy kis lila oroszlánt.
Brumi irigykedve nézte őket, és remegett a gondolattól, hogy az oroszlán megláthatja. Ő szép volt, tiszta, új és erős. Úgy érezte, ha egy ilyen csodálatos játék meglátná, ott vége lenne az életének. Ha az állatok királya felfedezni indult, Brumi még mélyebbre bújt a sötét sarokban. Szerencsésnek gondolta az oroszlánt, akit a fiúcska úgy ölelt magához, akárha valódi kisállat, és társ lenne.
A mackó minden este álomba sírta magát.
Aznap éjszaka riadtan ébredt. Kapált a szíve, és fájt a lába. Érezte, amint húzzák. Bármennyire is próbált menekülni, nem sikerült, valaki kirántotta az ágy alól.
-Nocsak, megvagy! Leó mesélte, hogy látott itt bujkálni valakit, de nem hittem neki. De hiszen elszakítottam a lábadat! Te jó ég! – a kisfiú sírva fakadt, és magához ölelte Brumit.
-Ne haragudj rám, kérlek. Reggeli után majd megkérem Linda nénit, hogy mosson ki, és varrjon meg téged! Biztosan rengeteget szenvedhettél, de ígérem, hogy szeretni foglak. Te és Leó lesztek mostantól a legjobb barátaim.
Brumi ekkor rájött, milyen az igazi szeretet, és bár még mindig fájt neki Tibike árulása, a szíve megtelt örömmel. Könnyes szemmel bújt hozzá az őt ölelő kisfiúhoz, és Leóhoz, a hatalmas, és tiszta oroszlánhoz, aki szintén nem viszolygott tőle, hanem bátorítón simogatta a hátát Bruminak, a magányos mackónak.

“Brumi mackó” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!