Nemrég költöztem fel Budára.
Sokáig külföldön éltem, mint oly sok magyar, aki hozzám hasonlóan fiatal korában egyedül élt, a diploma megszerzése után kiutaztam Németországba. Közgazdasági diplomát, majd mérlegképes könyvelő képesítést szereztem, mellyel idehaza is jól kereshettem volna, mégis vonzott a gondolat, hogy külföldön mennyivel jobban kamatoztathatom tudásom magasabb honorárium fejében, mint idehaza.
Eleinte nem kaptam olyan állást, ami a presztízsemhez illett volna, ráadásul kiderült, a hazai diploma odakint nem sokat ért, tovább kellett képeznem magam, így kezdetben “piti kis irodista” voltam, később a könyvelő asszisztense, mígnem végül felküzdöttem magam a létrán és junior könyvelő lehettem egy nagy múltú cégnél, onnan pedig már egyenes út vezetett a teljes jogú, senior könyvelői poszthoz.
Tíz évet töltöttem Berlinben, folyamatosan tanultam, dolgoztam, túlóráztam és takarékoskodtam a minél nagyobb jövedelem elérése érdekében. Tartottam a kapcsolatot magyar ismerősökkel, barátokkal, akik nem értették viselkedésem. Biztattak, javasolták, maradjak külföldön és ott alapítsak családot, ne térjek haza. Ne takarékoskodjak, ne spórolojak, hanem éljek és élvezzem a vagyonos fiatal éveket. Én viszont nem akartam örökké Németországban maradni. Szerettem volna Berlinben megszerzett vagyonommal visszatérni Magyarországra, beváltani az Eurót Forintra és venni egy gyönyörű házat és luxus életet élni.
Tíz év után hazatértem, majd az elmúlt egy évtized alatt szerzett pénzemen egy részén vásároltam egy gyönyörű szecessziós házat Budán a Rózsadombon, a József Attila utca sarkán. Úgy magasodott az utca fölé, mintha már régóta figyelné az arra járókat. Meredek, sokszor megtört tetővonala úgy emelkedett az ég felé, mint egy idős ember összeráncolt homloka, aki még mindig nem döntötte el, hogy bizalmat szavazzon-e új lakó jelöltjeinek.
A homlokzat gazdag díszítései – a faragott faelemek, a kőből formált indák, a kovácsoltvas korlátok – mind azt sugallták, hogy a ház építője nem csupán lakóhelyet akart, hanem egyfajta emlékművet is. A kis erkély, amelyet finoman ívelt tartók fogtak, úgy állt ki a falból, mintha bármelyik pillanatban előléphetne rajta valaki az elmúlt évszázadokból.
A kerítést alkotó kő és vas komor eleganciával őrizte a telket, mintha a ház titkaihoz csak az juthatna közel, aki valóban érti a nyelvét. A kapu mögött a kert már kissé elvadult, de nem elhanyagolt.
Az egész épületben volt valami különös kettősség. Egyszerre tűnt büszkének és fáradtnak, mintha hosszú évtizedek óta próbálná megőrizni méltóságát a modern világban, ahol már rég nem figyelnek az efféle szépségekre. Mégis, aki elhaladt mellette, akaratlanul is lassított egy pillanatra.
Felfogadtam egy kertészt, hogy rakja rendbe a telket, építőmunkásokat, hogy renoválják a villát, közben kerestem magamnak egy munkahelyet közel az új ingatlanhoz. Szerencsére hamar találtam egy állást, mely mellett bőven volt szabadidőm.
A villa renoválása is jó ütemben haladt, így közel egy hónap múlva be is költözhettem.
Elégedett voltam az eredménnyel, a munkások szép borravalót kaptak a gyors és precíz munkáért, én pedig birtokba vettem az ingatlant, melyért tíz éven át keményen dolgoztam. Úgy éreztem révbe értem, bár az is igaz, hogy már közel jártam a negyvenhez, a húszas-harmincas éveim felemésztette a munka és a nélkülözés, de az volt a véleményem, hogy megérte.
Kezdetben nem tapasztaltam semmi különöset, az első hét zavartalan volt, békés és pihentető, pont olyan, amilyennek fiatalabb koromban elképzeltem a luxust. A munkahely tetszett, sikeres voltam, külföldi tapasztalataim nagyban segítették hazai boldogulásom, a villa pedig pazar volt. Kényelmes, otthonos, békés. Minden nap, amit eltöltöttem benne, arra emlékeztettek, nem volt hiába való az elmúlt közel húsz év, amit idegenben töltöttem.
A második hét már nem volt ennyire gyönyört keltő. Éjjelente különös, kopogó, kaparászó hangokat hallottam, miközben igyekeztem volna az igazak álmát aludni. Kezdetben csak egyet, majd kettőt, amik akkor fel sem tűntek. Nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Az ember mindenhol hall ilyesmit. A koppanó hang pedig igencsak közönséges és hétköznapi, ahogy a kaparászás is. Talán csak egy kóbor macska volt, vagy egy kóbor kutya. Idehaza egyik sem ritka.
De a helyzet fokozatosan, alig észrevehetően, lépésről lépésre romlott, mint ahogy a mérges gáz lepi el orvul a teret a hadmezőn. A hangok nem maradtak ennyiben. Volt olyan nap, amikor fél percen át tartott, egy idő múlva pedig már egy percen át hallottam a hangokat, vagy tovább és már nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
Kezdetben azt hittem csak a vihar és a fák ágai adják ki a különös hangokat. Az őszi szél gyakran csapkodta az ágakat a ház falának. Másszor holmi kóbor állatokra gyanakodtam, melyek a falat, vagy a bejárati ajtót kaparták, de nem így volt.
Egy szélcsendes estén is meghallottam, akkor pedig nem írhattam a növényzet számlájára, ahogy kóbor állat sem volt a ház körül. Felültem az ágyban és figyelni kezdtem a hangra. Már elmúlt éjjel két óra, a világ megállt, csend honolt. Még a szél sem fújt. Egyetlen zaj hasított az éjszaka csendjébe: At ütögető és motoszkáló hangok.
Nem mozdultam. Még levegőt is csak óvatosan vettem és kizárólag a hangra próbáltam összpontosítani. Hallani akartam pontosan honnan jön.
A kopogó, majd kaparó hang a falból jött. Vagy legalábbis úgy tűnt, mert igazából nem tudtam eldönteni, a túloldalról jön-e…vagy magából a falból. A falból, ami elválasztotta az én hálómat a túlsó, üres szobától. Még az elképzelés is badarság volt, odaát nem lakott senki. Egyedül éltem a házban. A villa engem leszámítva üres volt.
Bolondnak éreztem magam, de átmentem a szemközti szobába, ahol nem találtam senkit és semmit, majd zseblámpát ragadtam és körbejártam a házat, ám nem láttam még egy udvaron átosonó sünt sem, így visszatértem a villa falai közé, vissza sétáltam a házba, figyeltem a hangokra, de mivel nem jött egy árva nesz sem, újra álomra hajtottam fejem, bár az most nehezen jött. Egy ideig még gondolkodtam a neszeken, de nem hallottam őket újra és nem tudtam eldönteni honnan és miért szólhattak.
Végül hosszas merengés után elnyomott az álom.
A következő hét még rémesebb volt, egy idő után pedig már elaludni sem voltam képes. Körbejártam a házat, ellenőriztem a zárakat és az ablakokat, aztán már csak feküdtem az ágyon és vártam, mikor kezdődik el az éjjeli neszezés. Feszült csend uralkodott, egyedül a falra szerelt óra mutatójának kattogása volt háttérzaj az éjszakában. Éberen néztem a plafont, de álom nem jött a szememre – igaz, ha jött volna sem adtam volna át magam az érzésnek. Füleim kiéleződve várták az éjszakai hangokat, amelyek sosem maradtak e, mióta egyszer is megkezdődtekl. És ezen az estén sem. Hajnal háromkor felcsendült a zaj.
A tompa zörej most sokkal erősebb volt, mint valaha. Az elmúlt két hétben még sosem szólt ennyire élesen és hangosan, mintha valaki tényleg fizikailag is megkopogtatta volna a felületet. Rémület lett úrrá rajtam, főleg, mikor azt hallottam, hogy valaki végighúzza a körmeit a vakolaton. Aztán újra felcsendültek a dörömbölő hangok, én pedig szinte lelki szemeim előtt láttam, amint egy kéz bütykei koppannak a falon.
Meredten néztem magam elé, a hangok hallatán úgy éreztem minden végtagom megbénul, de mégis erőt vettem magamon. Lassú léptekkel oda sétáltam a falhoz, szinte araszolva, majd a fülem a falra tapasztottam és figyeltem a kaparó hangot, mely úgy szólt, mintha valaki a körmeit húzogatta volna a falazat felületén.
Majd… lihegést hallottam. Vagy inkább szuszogást.
A lábaim remegtek, arcom sápadt volt, ujjaim görcsbe rándultak.
Kikerestem a szekrényemből a gázpisztolyom és átmentem a szemközti szobába, mely teljesen üres volt. Értetlenül és rémülten álltam, mígnem lábaim megadták magukat és összerogytam. A hangok nem maradtak abba, egyre erősödtek, mintha valaki ki akarta volna kotorni magát a falból.
Visszamentem a hálószobámba, a falra néztem és rettegő ordítás szakadt fel belőlem. A falon karmolás nyomok voltak. Mintha emberi körmök nyomai lettek volna, melyek kétségbeesetten a falba vájtak. De a ház teljesen üres, sem kifelé, sem visszafelé menet nem találkoztam senkivel.
Mi vagy ki hagyhatta a nyomokat?
Bal kezemben még ott volt a fegyver, jobb kezem viszont a falra tettem és bütykeimmel megütögettem. Legnagyobb döbbenetemre üregesnek tűnt. Aztán meghallottam. Mintha valaki vissza kopogott volna odaátról. Tán a fal túloldaláról jeleztek nekem? Ostobaságnak tűnt a gondolat. Újra megkocogtattam a felületet, mintha csak abban reménykedtem volna igazam van és ezúttal senki sem kopog majd vissza. De tévedtem. A kopogás ismét felcsendült. Olyasféle módon, mintha valaki jelezni akarta volna a jelenlétét azzal, hogy reagál rám.
A pisztolyt félretettem, elmentem egy kalapácsért, aminek szeghúzó részét a falba ütöttem. Újra, majd még egyszer és megint. Elkezdtem visszabontani a vakolatot.
Szinte transzba kerültem, olyan elszántan és megállíthatatlanul, gondolkodás nélkül súlytottam le egymás után, vagy éppen kapartam a kalapáccsal a vakolat és a tégla darabjait, de úgy éreztem valami ismeretlen erő belülről is segít nekem. Mintha egy kéz a túloldalról segítenek bontani a falat.
A hangok is egyre erőteljesebbek lettek, pedig a bontás zajának illett volna elnyomnia, de most lett csak igazán hangos. Ahogy egyre többet törtem le a téglákból, ahogy egyre több sitt keletkezett úgy erősödött a kaparó hang, melyet esténként hallgatnom kellett.
Nem gondolva bele, hogy talán értelmetlen a tettem minden erőm beleadtam a fal megsemmisítésébe, ám, amit eztán láttam azt senkinek sem kívánom. Ahogy a törmelék darabok egymás után hullottak le a tér tisztulni kezdett, a téglasor mögötti üreg látható lett, én pedig egész eddigi életem leghátborzongatóbb látványát pillantottam meg. A por lassan eloszlott, a martalék leülepedett. Egy már mumifikálódott holttest volt a falban, ami egyenesen rám meredt üreges, sötét szemgödreivel és melynek keze egyenesen a már lebontott fal felé meredt, ujjai ökölbe szorulva, de nem görcsösen, hanem lazán, mintha bármelyik pillanatban újra megzörgette volna a szobám falát.
Lelki szemeimmel láttam magam előtt a mozdulatot, melyet rothadó, oszló ujjaival tett volna meg és szinte hallottam azt az istentelen, őrületbe kergető kopogó és kaparászó hangot, ami minden este álmatlanságot okozott.
Elejtettem a kalapácsot, felordítottam és botladozva kirohantam a szobából. Egy perccel sem akartam tovább a helyiségben maradni azzal a rettentő hullával. Kifutottam a villa lépcsőházába, le a földszintre és kirontottam az ingatlanból a friss levegőre, ki az éjszakába. Vissza nem nézve rohantam telkemről az utcára, bekanyarodtam a főútra és hisztérikus nevetésbe fulladt rémült ordítással kísérve utam iszkoltam el az utcán olyan messzire a villától, amennyire csak a lábam bírta.
Még mindig a szemeim előtt láttam a falban megbúvó múmiát, fülemben visszhangzott a kaparászó, kopogó hang, amit úgy éreztem már sosem fogok tudni kiverni a fejemből.
Csak rohantam. Mindegy hová, de lehető legtávolabb a hullától, messze a hangoktól és még messzebb az ingatlantól, mely mindezen borzalmak forrása volt.
Elátkoztam a napot, amikor beköltöztem abba a szörnyűségekkel teli villába, ostoroztam magam, amiért nagyravágyó mohóságomban nem hallgattam barátaimra és maradtam Berlinben.
Hiába távolodtam, egyre erőteljesebben hallottam az éjszakáról éjszakára felcsendülő zajokat. Talán sosem fog múlni.
Úgy éreztem örökre elmémbe égett, ahogy a holttest éjről-éjre jelezte nekem, hogy engedjem ki a falból.