AZ ANGYAL

Összes megtekintés: 66 

Szté, a harmincas, férjezett nő, vendéglátásban dolgozott mióta az eszét tudta. Nagy álma volt, hogy egyszer egy saját bizniszt indítson el ezen a pályán, és amikor egy, a lakhelyéhez közel álló kocsmát sikerült kibérelnie, még nem tudta, hogy ez a döntés szinte drámai fordulatot hoz majd az életében. Az első hónapok szokásosan teltek. A lényeg – mint minden vállalkozónak – a haszon volt. És ezen belül fellendíteni egy olyan helyiséget, ami azelőtt hadilábon állt, nem volt könnyű feladat. Mégis, Sztének – fiatal kora ellenére – sikerült elérnie, hogy a vendégek száma napról-napra nőjön. Észre sem vette magán, de folyamatosan azon dolgozott, hogy közelebb kerüljön azokhoz az emberekhez, akik már napirenden a helyiség meghatározó kliensköréhez tartoztak. A szakmai fogásokat jól ismerte, a kedvességét, a türelmét mindig bevetette, ahhoz, hogy kedvező hatásokat érjen el. És nem kevés munka járt ezzel. A sokszor berészegedő emberek viselkedését meg kellett tanulni külön kezelni. Elhallgatni a beszólásaikat, tolerálni az alkohol által kihozott állatias viselkedésüket, beszélni a nyelvükön, ha kell, és nem utolsó sorban, koccintani velük, ha a helyzet épp úgy kívánja. Szté ezt is bevállalta, és egyáltalán nem úgy érezte, hogy velük süllyed, hanem, hogy velük egy más világba emelkedik fel. Mert itt minden embernek volt egy története, amit ő az idő elteltével készségesen hallgatott végig, szinte már rutin és hivatásszerűen. És sokszor napokig hatása alá ejtette egy-egy emberi sors. Tudta, hogy csak a szánalom, amit irántuk érez, holmi kevés lesz a változáshoz. Mert ezek az emberek ittak. Rendesen. És nem keveset. Ezek az emberek felejteni jártak oda, és otthagyni valamit egymásnak a nyomorult sorsukból. És lassan mindezt neki hagyták ott. Neki meséltek el mindent a múltról, és neki meséltek el mindent a jelenről. Szté lassan egy képzetlen pszichológus lett, és fokozatosan eme panaszkodó lelkek fogságába került. Próbált tanácsokat adni. És a tanácsain belül pozitívan hatni rájuk. Hogy újra legyenek valakik. És bizony sokszor nyersnek és szókimondónak kellett lennie, ahhoz, hogy próbálkozásaival elérjen valamit. Szté az idő elteltével, ezeket az embereket két kategóriába osztotta fel magában: a menthető és a menthetetlen. Megpróbált többet foglalkozni a menthető csoporttal.
Egy sokáig munkanélküli, kölcsönökből élő fiatalembert, sikerült rávennie, hogyha nem is mindennap, de alkalmilag dolgozzon. Majd folyamatosan figyelte a változást. Bár a fiatalember árván nőtt fel, így idejében kettétört az élete, most sikerült azt, ha nem is maximálisan, de egyensúlyba hoznia. Dolgozott, és tudta valahová tartozik. Lassan megadta az adósságait, kevesebbet ivott és újra ápolt lett. Újra lett valaki belőle. Szté ezeket a dolgokat mind-mind sikerélményként dolgozta fel magában, és külön örült annak, hogyha lassan is, de biztosan egy-egy sorsot sikerült megfordítania.
Egy öt éve – agresszivitása és alkoholizmusa miatt – elvált embert sikerült rábeszélnie, hogy volt feleségével kibéküljön. Lassú volt a folyamat. Nehéz volt ráébresztenie – egy makacs, öntelt és magába zuhant embert – a hibáira és főleg annak beismeréseire. De Sztének ez is sikerült. Az ember látszólagosan változott. Szté hatása egyre nagyobb lett az ember fölött, s az, bár nehezen, de bebizonyította a volt asszonyának, hogy érdemes még egy esélyt kapnia. Az ember megszokott, sápadt arca teljesen megváltozott. Visszatért az életkedve, újra lett valaki. Átértékelt mindent, más lapokra helyezte az addig eltékozlott életét. Örült a változásnak, hogy visszakapta asszonyát és gyerekeit. És Szté még jobban annak, hogy újabb sorsot menthetett meg a teljes zuhanástól. Mindennapos feladatává vált a mentés. S bár sokszor nehéz szívvel és lélekkel feküdt le, egy-egy sorsfordulat mindig új motivációt adott a holnapjaihoz. A búfelejtő elismert lelkipásztora lett. Felnéztek rá, tisztelték, és nem utolsósorban hallgattak rá. Szté csak gyűjtötte az újabb sikereket, és magában számolta, hogy szinte már húsz ember életét sikerült valamilyen módon jó irányba fordítania. Nem tudta honnan jön ez az erő – ami fölöttébb felemelte emberi mivoltát – de hálásan fogadta és használta fel jótetteihez. Majd egyre jobban kezdte foglalkoztatni egy női sors. Akivel nem tudott mit kezdeni. Annyit tudott róla, hogy ez az ötvenes éveiben járó nő, valamikor művészetit végzett, majd több évtizeden át tanított rajzot egy elemi iskolában. Most alkalmi takarításokból él, elvált, és teljesen külön él, a már három felnőtt gyerekétől is. Szté próbált hozzá is közel kerülni, de furcsa mód a nő nem engedett neki. Zárkózott volt, sokszor teljesen külön ült. S bár szívesen fogadta az odajáró emberek társaságát és barátságát, ő sohasem nyílt meg senkinek. Szté észrevette, hogy párhuzamosan segít neki a meghallgatásban és tanácskiosztásban is. Néha hosszasan beszélgettek el egy-egy emberi sorsról, és közösen latolgatták a későbbi teendőket. Művelt nő volt és smink nélkül is teljesen jóképű. Szté nem tudta megérteni őt és az alkoholizmusát. Sokszor volt rá példa, hogy utolsóként távozott a helységből. Akkor is úgy, hogy Szté ébresztette fel illuminált állapotából. És sokszor volt rá példa, hogy megzuhant állapotában, kalandokat hajszolva nem is egyedül ment haza. A nő préda lett. És Szté nem tudott rajta segíteni, mert az egyszerűen nem hagyta.
Szinte egy hét telt el, és a nő nem ment a kocsma fele. Szté érdeklődni kezdett az emberektől hogyléte felől, de senkisem rendelkezett érdemes információval. Szté vette a bátorságot és elment a lakására. Hosszasan kopogtatott, de semmilyen választ nem kapott. Az ajtót megnyitotta résnyire, majd hangosan kezdte kiáltani a nő nevét. Senki sem válaszolt. Szté merészen indult el befele. Igencsak a talpa alá kellett nézzen, mert a földön hihetetlenül sok felhalmozott holmi között kellett haladnia. A lakás egyetlen hatalmas szobából állt, és Szté nem hitte el, amit látott. A káosz, ami fogadta, napokig az elméjében maradt, és felfoghatatlan volt számára, hogy hogyan lehet ilyen körülmények közt élni. Ráadásul egy nőnek. Viszont valami elnyerte a tetszését. A falakról gyönyörű festmények lógtak le. Külön-külön megállt mindenik előtt, és hosszasan gondolkozott. A hatásuk alá került.Úgy tudta, hogy a nő évek óta letette az ecsetet. A képekben látta őt, és annak érzelemvilágát. Az elvesztődött művészt, az életével együtt. A megtört sorsot amint a vászonra felvitt színekből felkiált. A hordozott és a soha ki-nem-mondott fájdalmat, és ugyanakkor a bennük hagyott erőt és szenvedélyt. Majd meglátta őt a szoba egyik sarkában összekuporodva. Lehajolt hozzá, megfogta a kezét, és megállás nélkül súgta fülébe, hogy minden rendben lesz. A nő lassan állt fel, reszketeg lábai ösztönösen vitték előre. Látszott, hogy igencsak szégyelli magát. Egy szót sem szólt, és nem is kérdezett. Leült az ágyára és kábult fejét fogta. Szté cigarettával kínálta, majd hosszas csend után megjegyezte, hogy bizony itt takarítani kellene. Felajánlotta a segítségét, amit meglepetésére a nő elfogadott. Szté aznap elégedetten feküdt le, végre sikerült elérnie, hogy a nő befogadta a segítségét. Tudta, hogy ettől már csak egy lépés lesz, hogy a bizalmába is kerítse.
Másnap, ígéretéhez híven elment hozzá. Sok sört vitt magával – ami tudta, hogy szükséges lesz – és rengeteg lélekkel felbélelt energiát. A nő most sem mesélt. Szté tudta, hogy ahhoz idő kell, és nem is erőltette. Helyette mesélt ő. Egy-egy darabot az életéből. Mesélt a boldogságairól, ugyanakkor a saját megélt kudarcairól és kínjairól is. A mélyről hozta fel a legnagyobb őszinteségét, majd fokozatosan tért át az életre, és annak értelmére. A nő értelmesen hallgatta szavait, és minden kibontott sör után kezdett feloszlani a köztük lévő feszültség. Nevetéseik közt a lakás kezdett lakhatóvá válni. Szté megígértette a nővel, hogy ez ezután így is marad. És próbálta rávenni, hogy újra alkosson. Hazafele menet mélységes öröm járta át, tudta jó úton halad, ahhoz, hogy a nőt is megmentse.
Sztét, pár nap múlva egy fiatal, ismeretlen férfi kereste meg a kocsmában, kezében egy furcsán felcsavart dologgal. Feltette a pultra, majd hosszas csend után megjegyezte.
– Elment. Ezt magának szánta. Majd megfordult és gyorsan távozott.
Sztének fogalma sem volt, hogy mi történt, mire feleszmélt és az illető után rohant, már sehol sem találta. Csalódottan ment vissza, majd izgatottan bontotta ki a pulton hagyott tekercset. Ahogy görgette kifele, egyre jobban tudatosult benne, hogy miről van szó. Egy festmény volt, ami őt ábrázolta. Egy remekmű, azokkal a jellegzetes színekkel és ecsetvonásokkal, amit ő már ismert valahonnan. Könnyek gyűltek össze a szemében, mikor megfordította azt, és olvasta azon a feliratot: ;Az angyal;

(folyt köv)

Szólj hozzá!