Öt perccel lámpaoltás előtt

Két hete történt. Már este tíz is elmúlt, amikor halk kopogtatást hallottam meg a bejárat felől. Vajon ki lehet az ilyenkor? Kinyitottam az ajtót, ahol nagy meglepetésemre az édesanyám állt.
– Anya? Szia.
– Több mint tíz éve nem láttál és csak ennyit tudsz kinyögni?
– Igen, valóban rég találkoztunk.
– Van annak már vagy tíz éve is, ha nem több.
– Egészen pontosan tizennyolc.
– Ennek ellenére úgy látom nem tűnsz sem túlságosan lelkesnek, sem meglepettnek.
– Tudod az az igazság, hogy sokszor megálmodtam már ezt a találkozást. Az ébredésig minden szép és jó, aztán reggel óriási fájdalommal jár a felismerés, hogy csak álom volt az egész. Szóval ez úttal nem szeretnék sem csalódni, sem hiú ábrándokat kergetni.
– Te most azt hiszed, hogy álmodsz?
– Miért, talán nem így van?
– És ha azt mondanám, hogy nem?
– Akkor szellem vagy?
– Nem vagyok sem álomkép, sem szellem.
– Akkor mi vagy?
– Mint minden a világodban, én is csak illúzió vagyok.
– Így sem sokkal érthetőbb. Inkább arra válaszolj, hogy ha eddig nem jöttél, akkor most miért vagy itt?
– Szemrehányást akarsz tenni?
– Nem, eszemben sincs. Szóval minek köszönhetem a látogatásod?
– Azért jöttem, hogy végleg elköszönjek tőled. Meg aztán itt az ideje neked is szembe nézned a múlttal.
– Nem is tudom. Én egész életemben csak cipeltem magammal, akár egy túlsúlyos koffert.
– Minek cipeled, mikor le is rakhatod? Egyszerűen csak otthagyod éjjel egy kihalt parkolóban, ennyi az egész. Vagy leteszed a terhedet végre vagy bele fogsz szakadni.
– Ennyi az egész?
– Ennyi.
– Ezért jöttél?
– Igen. Vedd úgy, hogy ez volt az utolsó figyelmeztetés.
– Rendben, megígérem, hogy úgy fogok tenni ahogy mondtad. Nem szeretnél bejönni? Megismerhetnéd a családom.
– Nem lehet.
– Miért?
– Nekem most mennem kell.
– Mégis hova? Még csak most jöttél.
– Úgy csinálsz, mint ha nem tudnád.
– Annyi mindent szeretnék még elmondani.
– Tudom, de letelt az öt perc, sajnos nem kaptam többet.
– Egy ölelés búcsúzásként?
– Ugyan már kérlek, hagyjuk. Nem szeretem az érzelgős búcsúzkodást – válaszolta egyre elhalványulva, a mondat végére pedig egyszerűen köddé vált.
Döbbent arccal csuktam be az ajtót. Igazság szerint még jobban meg voltam zavarodva, mint amikor kinyitottam. Feleségem, aki éppen a hálószobából lépett ki, kérdően nézett rám.
– Ki volt az, kivel beszéltél?
– Azt hiszem találkoztam a múltammal.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy magadban beszéltél?
– Nem, az édesanyámmal.
– Ne haragudj, de én ebből egy szót sem értek. Hiszen ő már meghalt, nem?
– De igen.
– Tudod mit? Majd holnap megbeszéljük, most menjünk lefeküdni.
Álmatlanul forgolódtam csak az ágyban, nem tudtam aludni. Milliónyi kérdés zakatolt a fejemben, választ azonban nem találtam egyre sem.
Egy idő után aztán olyan érzésem támadt, mint ha valaki kitartóan nézne engem. Oldalra néztem, de a feleségem mellettem aludt, tehát ő biztosan nem lehet. Mivel egy utcai lámpa halványan bevilágította a szobát, így megláthattam a fotelben üldögélő édesanyám sziluettjét.
Habár az arcát nem láthattam, még is biztos voltam benne, hogy mosolyogva néz. Úgy, mint gyerekkoromban, egészen addig míg el nem alszom. Én is mosolyogtam, amíg le nem csukódtak a szemhéjaim és végül el nem aludtam.