23:07
Zihálva ülök fel az ágyamban. Bele kell telnie pár pillanatnak, hogy valamelyest észhez térjek, realizáljam, hogy hol vagyok. Az alváshoz készített kényelmes copfomból kiszabadult tincsek az izzadtságtól a nyakamhoz és az arcomhoz tapadnak. Fejemet a térdemre hajtom, szememet szorosan becsukva próbálom szabályozni a légzésemet, lelassítani a hevesen dobogó szívemet.
Ahogy telnek a percek, érzem, hogy kezdem elérni a kívánt eredményt. Hozzá vagyok szokva a rémálmokhoz; már teljesen kitanultam, hogyan tudom lenyugtatni magam, mostanra szinte rutinosan megy.
Nem csak arra jöttem rá, hogy hogyan nyugodjak le minél gyorsabban, hanem arra is, ilyenkor a visszaalvás szinte lehetetlen. Az egyetlen dolog, ami vár rám ilyenkor, az az órákon át tartó forgolódás, miközben gondolataimban újra és újra lejátszódik az álmom.
Egy ideig mindig megpróbáltam az elalvást. A remény megfoghatatlan célként lebegett a szemeim előtt, és hittem benne – hinni akartam benne -, hogy ha sikerül elaludnom, reggelre semmire sem fogok emlékezni az álmokból. De ha még el is felejthettem volna őket, akkor sem változtathattam volna meg a már megtörtént eseményeket. Ennek ellenére is tovább reménykedtem, hogy legalább nem lesznek olyan fájdalmasak az emlékek.
Nem is tudnám megmondani, hogy mikor hagytam fel ezzel. Az elalvás gondolata mára már csak a gondolataim közé sem férkőzik.
Nagyot sóhajtva lerakom a lábaimat a padlóra, vigyázva, nehogy túlságosan csak a sérültre támaszkodjak, majd felkapva magamra az ágyam melletti székre rakott köntöst kifelé indulok a szobámból. Óvatosan, úgy, hogy nehogy nyikorogjon, kinyitom az ajtót. Nem csukom be teljesen magam mögött, csak nagyobbacska rést hagyva behajtom.
Lábujjhegyen, minél halkabban próbálok ellopózni az apám szobája előtt. Mikor hirtelen megnyikordul a padló, lélegzetemet visszafojtva megállok, és a csukott ajtóra bámulva hallgatózom pár pillanatig. Miután nem hallom jelét, hogy felkelt volna az apró zajra, kicsit nyugodtabban folytatom az utamat a konyha felé.
Apa nagyon éberen alszik. Nem volt ez mindig így, azonban ,,azóta” ez teljesen megváltozott, és egy kicsit hangosabb ajtónyikorgásra is rögtön felébred.
A konyhába érve leveszek magamnak egy nagyobb poharat, a hűtőt kinyitva a dobozos narancsléért nyúlok, majd mikor észreveszem a tegnapi süti maradékát, abból is magamhoz veszek párat, azokat pedig egy kisebb tányérra rakom. Az üdítőt kiöntöm magamnak, utána a kis éjjeli elemózsiámmal felszerelkezve indulok vissza a szobámba.
Ezúttal teljesen hangtalanul jutok vissza, majd vigyázva, nehogy kiöntsem a narancslevet, felülök az ablakomba, és onnan bámulok ki az éjszakai városra. Ilyen későn már nem sokan járnak az utcákon, innen, hat emeletnyi magasságból csak az alakok körvonalát látom.
Egy zajosabb baráti társaság halad el az utcán, valószínűleg buliból érkezek, vagy ki tudja, talán épp oda tartanak.
Régen szokásom volt történeteket gyártani az éppen látott emberekről. Ha valaki az utcán valami miatt felkeltette a figyelmemet, hamar agyszüleményeim főszereplőjévé vált. Az is gyakran megesett, hogy a régi szobám ablakából szemlélődtem, s háttértörténeteket eszeltem ki az ablakom látóterében elsétáló emberekről. De az az idő is rég elmúlt már. Saját tragédiám bőven elég volt arra, hogy ne akarjak többé másokról történeteket gyártani. Sajátom is éppen elég eseménydús, valamint szövevényes volt. Néha még az is felmerült bennem, hogy leírom eddigi életem eseményeit. Elmenne egy romantikus regénynek, vagy sokkal inkább egy drámának. Abban persze végül minden helyre állna, s végül boldog lennék. A valóságban azonban erre már nincs túl sok esély.
00:00
Miközben apró kortyokban iszom a narancslét, s lassan eszegetem a sütit, észre sem veszem, hogy mennyi ideje bámulok már kifelé a városra. Mikor rápillantok a falon lévő fluoreszkáló órára, meglepődve veszem észre, hogy éjfél van. Egy új nap kezdődött. Nem is akármilyen nap. Azzal, hogy a kis- és nagymutató egyaránt elérték a tizenkettest, tizenhét éves lettem.
– Boldog születésnapot – suttogtam magamnak. Egy könnycsepp csordult ki szememből, amit erőszakosan letöröltem. Eleget sírtam már az elmúlt időben. Mégsem tudtam megállni, hogy magamban hozzátegyem azt, ami talán a legfájdalmasabb része volt a mai napnak.
– Boldog születésnapot, Liam – súgom.
Az ég felé bámulva behunytam a szememet. A könnyek csak utat találtak maguknak, s immáron akadálytalanul folytak lefelé az arcomon. Már rengeteg alkalom volt, amikor tudatosult bennem a kínzó igazság, de most, a születésnapomon – a születésnapunkon – csak még fájdalmasabban csapott mellbe a felismerés, miszerint az ikerbátyám soha nem fogja betölteni a tizenhetet.
Szinte önkéntelenül gondoltam vissza az egy évvel ezelőtti napra, amikor még minden rendben volt. Boldog voltam, igazán boldog, s fogalmam sem volt róla, hogy bő fél év múlva az életem romokban fog heverni. Hogyan is tudhattam volna?
Habár hétvégi nap volt, már nyolckor kipattantam az ágyból. Egy kevés ideig eszembe sem jutott, hogy milyen nap is volt pontosan. Amikor azonban rápillantottam az éjjeliszekrényemen álló asztali naptárra, azonnal realizáltam, hogy tizenhat éves lettem.
Emlékszem, az előtte lévő egy két évben hihetetlenül vártam már ezt a napot. Mindig úgy gondoltam, hogy a tizenhatodik lesz talán a legjobb születésnapom, a legjobb évem. Tizennégy évesen azt volt a véleményem, hogy habár már semmiképp sem mondhattam magamat kislánynak, még annyira nagy sem voltam, mint ahogyan arra vágytam. Annyiból imádtam azt az évet, hogy végre nyolcadikos lettem, mi lettünk a legidősebbek az általános iskolában.
A tizenöttel nem volt különösebb bajom, mégsem volt az igazi. Olyan volt, mint egy átvezető év a tizennégy és a tizenhat között. Akkor pedig, amikor végre elérkezett a nagy nap, hihetetlenül boldog voltam. Leszögeztem magamban, hogy ez a nap fenomenális lesz. Annak kell lennie.
Sunyi mosolyra húzódott a szám. Ismerve a bátyámat, pontosan tudtam, hogy ilyenkor még mélyen alszik, ha hagyjuk, akkor akár egészen délutánig. A kertes házban, ahol éltünk, az emeleten a szobáink egymás mellett voltak, s saját bejárataikon kívül volt egy ajtó is, amivel közvetlenül át tudtunk menni egymáshoz.
Pontosan ezt is tettem. Halkan kinyitottam az ajtót, s átosonva a szobájába elégedetten mosolyodtam el. Igazam volt, még bőven húzta a lóbőrt.
A következő pillanatban elszámoltam magamban háromig, és nekifutásból ráugrottam. Ahogy megérezte, hogy teljes súlyommal rajta landolok, nagyot nyögve nyitotta ki a szemét.
– Boldog szülinapot! – kiabáltam a fülébe, mire az egyetlen reakciója az volt, hogy kiszabadította az egyik karját, s lelökött magáról.
Nagyot huppanva érkeztem az ágya előtt fekvő szőnyegre. Miután feltápászkodtam, karba tett kezekkel bámultam rá. A paplanját tüntetőleg a fejére húzta, s nem foglalkozott az előtte álló felbőszült ikerhúgával. Vagyis csak megpróbált nem foglalkozni vele.
– Nem, nem, szó sem lehet róla, hogy tovább alszol!
– Miért is nem? – hallottam meg az elfojtott dünnyögését.
– Szülinapunk van, te fafej! – kiáltottam rá, lerántva róla a biztonságot nyújtó takarót.
– Tudom – sóhajtott fel. – Elég világosan az értesülésemre hoztad, amikor rám ugrottál, és beleordítottad a fülembe.
– Tudom – vigyorodtam el. – De ha nem kelsz fel a következő pillanatban, esküszömre mondom, hogy leöntelek egy pohár vízzel.
– Úgyse tennéd – legyintett.
– Biztos vagy te abban? – vontam fel fél szemöldököm.
Mivel tudta jól, hogy képes lennék megcsinálni, kikelt az ágyból, hirtelen a derekam után nyúlt, s két kézzel a vállára dobott, mint egy liszteszsákot.
– Tegyél le! – visítottam rá, mire vigyorogva rám nézett.
– Miért is? – kérdezte, majd ahelyett, hogy hagyta volna, hogy magamtól menjek, elindult velem ki a szobából, végig a folyosón, majd lefelé a lépcsőn. A nappalin átvágva végre a konyhába érve aztán letett.
Döbbenten bámultuk az elénk táruló látványt. A pult tele volt a kedvenc ételeinkkel, volt ott narancslétől kezdve a palacsintán át a tükörtojásig minden. Ritkán ettünk igazi amerikai reggelit, apa mindig túl lusta volt ahhoz, hogy elkészítse. Hozzá kell tennem, hogy ezt a tulajdonságát mi is örököltük tőle.
Az emlegetett pedig éppen a terítéket igazította meg, majd vigyorogva bámult ránk.
– Boldog szülinapot! – ölelt át mindkettőnket, majd a pultnál álló székekre mutatott. – Hölgyem és uram, a reggeli tálalva.
A reggelit végig beszélgettük, mikor pedig végeztünk, amíg apa elpakolt az pultról, minket felküldött, hogy öltözzünk át. Sejtelmesen fogalmazott, azt mondta, hogy mindenképpen valami kényelmeset vegyünk fel. Amikor visszaértünk, már az ajtóban várt minket, s a kezében két szemfedő volt.
– Mielőtt elindulunk, fel kell vennetek ezeket – nyomta a kezünkbe az említett tárgyakat. Liammal kissé értetlenül összenéztünk, de végül miután beszálltunk a kocsiba – közös megegyezés alapján mindketten hátulra, hiszen mindkettőnknek szülinapja volt, és így egyikőnk sem élvezett előnyt a másikkal szemben -, felhúztuk a szimpla fekete szemtakarókat.
Az utat így vakon töltöttük, egyre növekvő izgalommal. Körülbelül egy óra múlva az autó megállt, mi pedig apa felszólítására végre levehettük magunkról az alvómaszkokat.
A látványtól szinte a lélegzetem is elállt, s ikerbátyámra ránézve konstatálom, hogy az ő reakciója is megegyezik az enyémmel.
– Te komolyan elhoztál minket a vidámparkba? – kérdeztük szinkronban apától.
Vigyorogva bólintott.
– Igazándiból ez még csak a meglepetés egyik fele – szólalt meg, s a hátunk mögé mutatott. Egyszerre fordultunk meg, s a két közeledő személy láttán automatikusan kezdett el gyorsabban verni a szívem. Az arcomra óriási mosoly kúszott, majd amint átértek az úttesten, a magasabbik illető nyakába vetettem magam.
Miközben szorosan átöleltük egymást, oldalra pillantván nyugtáztam, hogy a bátyámék tulajdonképpen a tükörképeink lehettek volna.
Kile és Danielle Wood testvérek voltak, bár Kile két évvel idősebb volt nálunk. Kiskorunk óta ismertük őket, bár míg Liam a legtöbb idejét Kilelal töltötte, én inkább Danielle társaságát kerestem.
Van két kimondatlan., de örök szabály, amit szinte mindenki ismer: ne szeress bele a legjobb barátod testvérébe, valamint a testvéred legjobb barátjába. Nekünk négyünknek persze sikerült megszegnünk mindkettőt egyben.
Habár a történet kissé klisés, boldogok voltunk. Másfél éve alkotunk egy párt Kilelal, Dee és Liam pedig jó fél évvel követtek minket. Azóta szinte mindenhova együtt jártunk.
A Wood testvérpár habár nem ikrek voltak, kinézetre iszonyatosan hasonlítottak. Ugyanazt a zöld szempárt és világosbarna hajat örökölték, valamint a természetük is igen hasonlított. Mindketten makacsok, de okosak, s a számukra fontos személyekért kivétel nélkül mindig kiálltak. Egymást folyamatosan marták, de aki igazán jól ismerte őket, tudta jól, hogy iszonyatosan szeretik egymást.
Miután kiörömködtük magunkat, megkezdődhetett a vidámparkozás. 16 év ide vagy oda (Kile esetén majdnem 18), van, amikor ugyanúgy jólesik az embernek kisgyereknek éreznie magát.
Valóra vált, amit reméltem. Eddigi életem legjobb napja volt az egy évvel ezelőtti. Bármit megadnék azért, hogy visszamehessek az időben akkorra. Nem kérek mást, csak egyetlen napot. Csak egyet, s ígérem, hogy megelégszek vele. Soha többé nem fogom ezt kérni. Csak egyetlen napot hadd kaphassak.
Különös mód ezúttal a boldog emléktől nem csak még jobban befordultam, mint eddig általában, hanem ha csak egy kis időre is, újra átjárt az a boldogság, amit akkor éreztem. Régóta nem volt már részem ebben, s most megpróbáltam kiélvezni ezt a rövid kis pillanatot.
01:53
Habár a narancslé és a sütemény már rég elfogyott, nem indultam ki a konyhába még egy adagért. Élveztem az éjszakai kilátást, s miközben odakint egyre kevesebben jártak, én egyre csak éberebb lettem. Mivel egyre valószínűtlenebbnek tűnt a visszaalvás, inkább csak folytattam addigi tevékenységemet.
Miután eszembe jutott a tavalyi születésnapunk, egyre csak elárasztották a fejemet az ahhoz hasonló emlékek. Így volt ez egészen addig, amíg meg nem láttam az utcán botorkáló nőt. Még innen is tisztán látszott, hogy részeg, ha más nem, a kezében lévő üvegből.
Az agyamat ezúttal egészen más típusú emlékek özönlötték el, amik közel sem voltak boldogok.
Az évek alatt rengetegszer lett volna szükségem egy anyára. Habár apa minden tőle telhetőt megtett, már csak olyan okból sem volt képes mindenre, hogy nem volt nő.
Az egyetlen tiszta emlékem anyámról az, amikor egyszer, szokásosan részegen hazatántorgott. Körülbelül hat éves lehettem, s véletlen kint hagytam az egyik játékomat. Ő pedig felbukott benne. Nem ütötte meg magát túlságosan, mégis, mivel részeg volt, iszonyatosan mérges lett rám, apa meg nem volt itthon, hogy megvédhessen. Azt tudom, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy megütött, de én már csak erre emlékszem.
Amikor apa hazaért, engem ott talált a földön sírva, mellettem pedig kissé szeppenten, de védelmezően karolt át Liam.
Iszonyatos vita volt. Nem mintha hallottuk volna, sokkal inkább csak sejtettük, ugyanis előtte apának első dolga volt felhívni Emilyt, Dee és Kile édesanyját, aki átvitt minket magukhoz. Mindig ez volt; amikor csak tehette, átküldött minket, hogy ne kelljen végighallgatnunk a veszekedést.
Pár napra rá anya nem jött haza. A cuccai is eltűntek. Lelépett, ki tudja hova. Egészen két évvel ezelőttig nem hallottunk róla, amikor is egy rendőr kopogott be hozzánk.
Mint kiderült, idő közben gyógyszereket is elkezdett szedni. Túladagolta magát, s rá még amennyi alkoholt is megivott…
Mindentől függetlenül, rendeztünk neki egy kisebb temetést. Nem voltunk sokan, inkább csak egy kis jelképes szertartás volt.
Hülyeség lenne azt mondani, hogy boldog voltam. Mert nem voltam az. Azonban szomorú sem. Nehezen tudnám leírni, hogy hogyan éreztem magamat. Mindaddig, amíg nem kaptunk hírt a haláláról, élt bennem egy kis minimális remény, miszerint megjavulhat még, s egyszer talán lesz anyám. Nem tört össze az, hogy ez végül nem történt meg. Végtelen ürességet éreztem csak, s érzek is egészen a mai napig, ha rá gondolok.
03:01
Az álmosság még mindig nem jön, s elkönyvelem magamban, hogy már csak három és fél órám maradt, amíg fel kell kelnem. Nemsokára pirkadni kezd. Az utcán mostanra végképp nincs senki, az utolsó bulizók is hazamentek már. Autók sem nagyon járnak, elvétve lehet látni csak párat.
Már messziről meghallom a hangokat. A három különböző sziréna hangja szinte egybeolvad, s egyre hangosabbak, ahogy közelednek. Úgy érzem, mintha megállna a vér az ereimben. A kezem remegni kezd, s a rosszabbik lábamba hirtelen belenyilall a fájdalom. Azt veszem észre, hogy szaporábban kezdem venni a levegőt, s meredten bámulok magam elé.
Ahogy elhalad az utcán mindhárom kocsi, egyre csak elkezdenek távolodni a hangok is. Nagy erőfeszítéssel sikerül csak kizökkentenem magamat a transzból, de ahogy egyre kevésbé hallom a szirénákat, úgy nyugszok meg én is.
Minden egyes alkalommal, amikor meghallok egy mentőt, egy tűzoltót vagy egy rendőrautót, az ezt a reakciót váltja ki belőlem azóta a bizonyos nap óta. Ha kettőt hallom egyszerre, akkor fokozódik ez az érzés, de az a legrosszabb, amikor mindhármat egyszerre érzékelem.
Ahogy lehunyom a szemem, újra érzem azt, amit akkor. Újra hallom a hangokat, látom a környezetemet.
Tornaedzésem volt. Szenvedélyem volt a torna, nem is egy versenyt nyertem belőle. Nagy jövőt jósoltak nekem, én pedig kitartóan edzettem, hogy valóra váltsam mindenki, de főként a saját reményeimet.
Mikor aznap végeztem, Kile jött értem, akinek akkorra már volt jogsija. Vele tartott Dee is Liammel. Nem emlékszem már, hogy milyen programunk volt pontosan aznap, csak arra, hogy már hetekkel azelőtt megbeszéltük, hogy mit fogunk csinálni.
Ahogy a kocsi megállt, bepattantam az anyósülésre. Egy gyors, szolid csókot nyomtam Kile szájára, majd vigyorogva hátrafordultam, hogy a bátyámnak és a legjobb barátnőmnek is köszönhessek. Dee ült középen, mellette Liam, a mögöttem lévő ülésen pedig egy csomó cucc hevert, többek közt a sporttáskám.
Az úton folyamatosan beszélgettünk, csapongtunk a témák között. Emlékszem, elindult egy dal a rádióban, amit mindannyian szerettünk. Felhangosítottam a zenét, majd ahogy elindult a szöveg, együtt kezdtünk el énekelni Kile kivételével, aki csak mosolyogva hallgatott minket, miközben a vezetésre koncentrált.
A katasztrófa hirtelen történt meg. A kanyarban egy, a megengedett sebességnél jóval gyorsabban haladó autó hajtott belénk. Esélye sem volt Kilenak elrántania a kormányt, minden olyan gyorsan történt.
A kocsi repült egy nagyot, majd fejjel lefelé érkezett a földre.
Tompán érzékeltem, ahogyan emberek kiáltoznak, s kis idő múlva szirénázó autók közeledtek, majd álltak meg. A jobb lábamba iszonyatos fájdalom hasított, ahogyan próbálkoztam kicsit megmozdulni. A látómezőmbe egyre több sötét folt kúszott, a fülem egyre jobban zúgott, míg előttem minden elsötétült.
Mikor magamhoz tértem, egy kórházi szobában feküdtem. A hirtelen jött fénytől először egy kicsit hunyorognom kellett, de amikor kitisztult a látásom, végre körülnézhettem egy kicsit. A jobb lábam be volt gipszelve, a karomba egy infúziós tű volt szúrva. A háttérben egyenletesen csipogott valami, de inkább próbáltam kizárni a fejemből az idegesítő hangot. Oldalra nézve azt is láthattam, ahogyan apa a sarokban alszik egy fotelben.
Megpróbáltam egy kicsit feljebb ülni, ami egy kis fészkelődés árán sikerült is. A hangokra, habár nem voltam hangos, apa hirtelen ébredezni kezdett. Megdörzsölte a szemét, majd rám nézve apró, hitetlenkedő mosoly kúszott az arcára.
Ekkor vettem észre a szeme alatti karikákat, valamint a több naposnak tűnő borostát az arcán.
– Kislányom… – szólalt meg halkan, majd felpattanva a fotelből odajött hozzám.
– Apa… Mi történt? Hol van Liam és Kile? És Dee?
– Hívok egy nővért, hogy felkeltél – kerülte ki a választ lehajtott fejjel.
– Hol vannak? – kérdeztem, egy kissé hisztérikus hangnemet megütve.
– Lyra… Nyugodj le, kicsim. Elmegyek egy nővérért.
– Hol vannak? – ismételtem magamat, egyre hangosabban. Attól, hogy megemeltem a hangomat, hirtelen fájdalom nyilallt a bordáimba. A csipogó hang egyre gyorsabb lett, s már nem tudtam tőle túl könnyen megszabadulni. Azonban abban a pillanatban nem akartam foglalkozni vele.
A szívem mélyén már tudtam a választ a kérdésemre, azonban nem voltam hajlandó elfogadni. Biztosan ők is itt vannak egy szomszédos szobában. Itt kell lenniük.
Elég volt ránéznem apa arcára, és tudtam, hogy nem így van.
– Ők… Egy hétig kómában voltál. Danielle, Kile és Liam… Úgy sajnálom, kicsim – a mondat végére zokogott. Megrázó volt apát sírni látni. Azonban még megrázóbb volt, amikor teljesen tudatosult bennem a mondatának értelme.
– Nem! – sikoltottam fel. Lábak dobogása hallatszott az ajtó felől. – Nem, nem, nem, nem, nem lehet igaz! Ez csak egy álom, nem a valóság, nem lehetnek halottak! Ébresszenek már fel! Keljek már fel!- sikoltoztam zokogva. Orvosok és nővérek rohantak be a szobába, s próbáltak lefogni, de én egyre csak kapálóztam. Iszonyatosan fájt mindenem, a begipszelt lábam is elmozdult, de ez sem érdekelt. Egyszer csak egy tűszúrást éreztem, mire hirtelen kezdtem el álmosodni.
-Fel akarok kelni – suttogtam egyre gyengülő hanggal. – Kérem… Ez nem lehet a valóság… csak álmodom…
Hetekig bent tartottak még a kórházban. Miután magamhoz tértem, még kétszer kellett benyugtatózniuk, olyan szinten zokogtam. Utána már csak arra emlékszem, ahogy meredten bámulok magam elé, s szinte fel sem fogom az idő múlását.
Arról az időszakból, amikor kiengedtek a kórházból, csak homályos emlékeim vannak. Rá egy hétre lett megrendezve az első temetés. Liam temetése.
Összefolynak a részvétnyilvánítások, a vállveregetések, úgy összességében minden, ami akkor történt. Utána következett pár nappal rá Kile és Danielle temetése is, ami még jobban rátett a közérzetemre.
Akármennyire is utáltam, pszichiáterhez kellett járnom. Az első alkalmakkal tüntetőleg hallgattam. Rengeteg időbe telt, hogy megnyíljak, de végül ahogy kibeszéltem magamból, egy minimálisan jobban éreztem magamat. Azon viszont semmi sem változtathatott, hogy elvesztettem több értelemben is a másik felemet. A szerelmemet, a legjobb barátomat, valamint… az ikerbátyámat.
04:37
Újra és újra lejátszódott előttem az az időszak, ami a rémálmaimat is képzi. Odakint már pirkad, nemsokára lekapcsolnak az utcai lámpák is. Hirtelen felindulásból szálltam le az ablakpárkányból. Az íróasztalomhoz lépve kinyitottam a felső fiókomat, majd egy kis matatás után megtaláltam, amit kerestem.
Szerencsére ezúttal nem kell lopakodnom, a fürdőszoba közvetlen a szobámból (is) nyílik. Felkapcsolom a tükör feletti, kisebb fényű villanyt, s pár pillanatig bámulom a tükörképemet.
Szürke szemeim alatt hatalmas karikák húzódnak, arcom kissé sápadt. Mivel idén még nem töltöttem kint a napon túl sok időt, szeplőim csak halványan látszódnak.
Gesztenyebarna hajam habár már majdnem a derekamig ér, a vége eléggé el van töredezve.
Fésűt véve a kezembe gyorsan átfésülöm, majd oldalt választom el. Mikor már egyáltalán nem vagyok kócos, nagyot sóhajtva a kezembe veszek egy tincset, majd kicsivel az állam alatt lenyisszantom.
Így teszek az egész hajammal. Ahogy végül lepillantok a lábamnál heverő tincsekre, majd tanulmányozom a tükörképemet, megkönnyebbülést érzek.
Sokszor hallottam már, hogy a lányok akkor változtatnak drasztikusan frizurát, amikor túl akarnak lépni valamin. Most, hogy megtapasztaltam, igazat kell adnom ennek az állításnak. Habár még nagyon sokáig nem leszek túl ezen az egészen, azt hiszem, ez az első lépése annak, hogy összeszedhessem magamat.
Miután összeszedtem, és a kukába dobtam az összegyűlt hajat, nem ültem vissza az ablakba, hanem helyette felkapcsoltam a villanyt, s ismét az íróasztalomban kezdtem matatni.
A temetések után eltüntettem minden egyes képet a szobámból. Nem tudtam zokogás nélkül rájuk nézni, viszont kidobni sem volt szívem őket, így az íróasztalom egyik fiókjába raktam el a fotókat, egy borítékba a kacatjaim közé, hogy még csak véletlen se láthassam meg őket.
Előkotorva a borítékot, valamint egy celluxot, a képeket egyesével rakosgattam ki a földre. Volt, amelyiken elmosolyodtam, volt, amelyik láttán könnyek szöktek a szemembe, de nem akartam ezzel foglalkozni többé. Rengeteg képem volt, s mire az összeset felragasztottam, megszólalt az ébresztőm. Elégedetten néztem az elém táruló látványra. Az almazöld falat az ágyam mellett szinte teljes egészében eltakarták a képek. Rengeteg helyen szerepelt Dee, Liam és Kile, de volt olyan is, amin még egészen kicsik voltunk, s anya is szerepelt velünk egy-egy józan pillanatában.
Miután kinyomtam az ébresztőt, még pár percig bámultam a fényképeket, majd összeszedve magamat ismét a fürdőszobába indultam fogat mosni, s hosszú idő után először egy kevéske sminket is feltettem, de végül azzal a lendülettel le is töröltem magamról. Ennyire még nem voltam jól, de egy kísérletet megért. Nem érdekeltek a szemem alatti karikák. Nem volt senki, aki miatt jól akartam volna kinézni.
Visszatérve a szobámba felvettem egy egyszerű sötét farmert egy elegánsabb fekete blúzzal, majd elővettem az ékszeres dobozomból Kile régi fekete bőr-karkötőjét is, amit a halála óta folyamatosan magammal hordok, s úgy éreztem, hogy készen is állok az indulásra.
Nagyot sóhajtva léptem ki a szobámból. Ha más nem, a hangokból tudtam jól, hogy apa már ébren van, s valószínűleg reggelit készít. A konyhába lépve be is bizonyosodott a sejtésem.
– Jó reggelt – szólaltam meg halkan.
– Jó reggelt, Lyra – nézett rám halványan mosolyogva. Nem kívánt boldog szülinapot, miután még napokkal ezelőtt megkértem még tőle, hogy tegyünk úgy, mintha egy teljesen átlagos nap lenne. Liam nélkül nem láttam többé értelmét megünnepelnem ezt a napot. Ikrek voltunk, egyszerre születtünk, s egy részem vele együtt meg is halt a balesetben.
Apa szinte rögtön vissza is fordult az előtte lévő serpenyőhöz, amiben még félig nyers tojások készültek. Pár pillanat múlva azonban hirtelen visszafordult felém.
– Mi történt a hajaddal? – kérdezte döbbenten.
– Levágtam – vontam vállat, miközben elővettem a szekrényből két tányért, evőeszközöket, szalvétát, poharakat, valamint a narancslevet, amiből este már megittam egy jó nagy pohárral.
– Mikor? És miért? – faggatott még mindig döbbenten.
– Túl fogod sütni a tojást – jegyeztem meg válaszadás előtt. Mikor a tükörtojások már biztonságos távolságban voltak a tűzhelytől, s a tányérokra kerültek, csak akkor feleltem a kérdésére.
– Ma hajnalban. És azért, mert… egyszerűen csak így éreztem jónak.
Elgondolkozva rám nézett, majd tálakra rakva a tojásokat csendben kezdtünk el reggelizni. Azt hiszem, eléggé lesokkolhattam apát, mert evés közben néha hosszabban rám pillantott. Visszagondolva a régi énemre, megértem a csodálkozását. Világéletemben hosszú hajam volt, s akárhányszor mondták nekem, hogy le kéne vágatnom, mert jól állna, heves tiltakozásban törtem ki. Ehhez képest pár órája gondolkozás nélkül, önszántamból szabadultam meg hosszú tincseimtől. Kifejezetten jó érzés volt. Rámutatott arra, hogy sohasem leszek többé az, aki régen voltam, de alakulóban van már valami teljesen új. Hogy milyen is lesz? Még én sem tudhatom. De csak remélhetem, hogy valami jó, vagy legalábbis jobb.
Miután megreggeliztünk, visszamentem a szobámba még az iskolatáskámért, majd egy puszit nyomva apa arcára kiléptem a bejárati ajtón, s a lifthez lépve megnyomtam a hívógombot. Régebben lefelé simán megjártam volna a hat emeletet, azonban a baleset óta ez igen nehéznek bizonyult. Iszonyatosan megsérült akkor a lábam, s habár fél év elteltével már nem volt annyira vészes, ilyen sok lépcsőt semmiképpen sem vállalnék be.
Mikor kiléptem az épületből, fülhallgatót dugva a fülembe halkan elindítottam a zenét. Nem volt túl messze az iskola, így a távot még rossz lábbal is könnyedén megtehettem.
Féltem egy kicsit a mai naptól. Tudtam, hogy mindenki meg fog bámulni. Nem kis változásnak számított az, amit a hajammal csináltam, és erre még rátesz az is, hogy szülinapom van.
A suli előtti kereszteződéshez érve sóhajtva körülnézek, majd az üres utakat látva átindulok az út másik oldalára. A lábamba hirtelen erős fájdalom kúszik, ami miatt pár pillanatra szinte mozdulni sem bírok. Az érzés aztán úgy tűnt el, ahogyan érkezett, s egy pillanatra becsukva a szemeimet veszek egy nagy levegőt, s továbbindulok az úttesten.
Az autó egyik pillanatról a másikra tűnt fel. Reagálni sem volt időm, a járműnek pedig, ami szemmel láthatóan szabálytalanul haladt, lehetetlen lett volna megállnia. Az utolsó pillanatban egy hangos sikoly hagyta el a számat, majd a kocsi belém csapódott, s azt hiszem, pár másodpercre elvesztettem az eszméletemet.
Iszonyatos fájdalom… Kiabáló emberek… Rémült sikolyok…
Némán zokogtam a kíntól, miközben egyre csak több és több ember gyűlt körém. A fülhallgatómból a zene továbbra is halkan szólt, s tompán hallottam, ahogyan valaki hívja a mentőket, valaki más meg, talán az egyik osztálytársam, mintha az apámmal beszélt volna, bár ebben nem vagyok biztos.
Egyre nagyobb kínok között feküdtem a földön. Ujjak értek a nyakamhoz, a pulzusomat ellenőrizték. Ugyanaz az illető elkiáltotta magát, miszerint gyenge a szívverésem. Meghallom a távolból a szirénákat, a mentő már közeledik.
– Bírd ki Lyra, kérlek, mindjárt itt a mentő – hallom meg magam mellől a zokogásba fúló szavakat. Felismerem a hangot. Leah az, a volt tornaedzőm. Ez volt az egyetlen olyan mondat, ami teljesen eljutott a tudatomig.
Halvány mosoly kúszik az arcomra. A sors kegyetlen játékot űz velem. Elvett tőlem mindent, amit szeretek, aztán amikor megteszem az első lépést a javulás útján, újra keresztbe tesz. Tudtam, hogy ezt most nem úszom meg. Fél évvel ezelőtt a szerencse megkímélte az életem. Most pedig behajtja rajtam az adósságot.
Habár bűntudatom van, amiért itt hagyom apát egyedül, valamilyen szinten megkönnyebbülést is érzek. Ha létezik egy hely a halál után, márpedig hinni szeretnék benne, hogy létezik, akkor most legalább újra együtt lehetek Deevel, Liammal és Kilelal. A túlélők bűntudatával éltem ezidáig, most pedig ezt végre elengedhetem.
Annyi mindent éreztem az éjszaka s a reggel lefolyása alatt. Voltam szomorú, boldog, megtört, s mérges, amiért mindez megtörtént. Éreztem rengeteg fájdalmat, s egy csomó bűntudatot, mert egyedül éltem túl. Voltam elszánt, lemondó, s rettegtem a mai naptól. Az érzelmek hada teljesen behálózta a napomat.
A legutolsó volt talán a legjobb, amit sok ideje éreztem. Megkönnyebbülés. A vállamról óriási teher esett le, s kész voltam megbocsátani anyának, az autósnak, aki belénk hajtott, annak, aki most elütött, s legfőképpen magamnak is.
A légzésem egyre gyengébb. Semmit sem hallok vagy érzékelek már, ami körülöttem történik, a látásom is fokozatosan elhomályosul, s egyre nehezebb nyitva tartani a szemeimet. A könnyek sem folynak le tovább az arcomon, s a fájdalom is megszűnik.
Az egyetlen dolog, ami a végsőkig megmaradt, az az apró mosolyra húzódott ajkaim.
A szirénákkal, a fülembe halkan szóló zenével, s az emberek nyüzsgésével úgy a háttérben úgy érzem, hogy végre valahára békére leltem. Lelki szemeim előtt még egyszer, utoljára feltűnnek a szeretteim. Dee, Kile, Liam, és apa. Emily és Leah. Még egy pillanatra anyát is látom, majd egy utolsó, gyenge próbálkozás után a szívem örökre megszűnik dobogni.