Együtt: Harmadik történet

Mottó:
“Álom, álom, édes álom, álomkép,
Álmodjuk, hogy egymásé leszünk majd még,
Angyalok, ha ránk lenéznek, suttogják:
Lám a földön is van égi boldogság.”

(Kálmán Imre: Csárdáskirálynő)

Kellemes nyári este van. A nap lenyugodni készül a nyugati láthatáron. Vissza-visszakacsint a formás dombok mögül: integet még egyet-egyet sugaraival az embereknek, állatoknak, növényeknek.
Elindulok sétálni. A napi hőség után most jólesik egy kicsit járni a lehűlő levegőben. Végül nem egyedül, hanem Lillával megyek el itthonról, a kerékpárommal. Felkapok rá, és kényelmesen, nyugodtan tekerek vele az utcákon. A dombon lefelé egy kicsit visszafogom a bicikli iramát. Nagyon jólesne most a növekedő sebesség miatt egyre hűvösebb levegő, de az út eléggé hepe-hupás, az aszfalt régi és töredezett. Ügyelnem kell: épen érjek le, hogy folytathassam a sétát. Nincsen különösebb úti célom, de valószínűleg a Maros partján fogok kikötni.
A Víkend-telep közelében biciklizek visszafelé, a központ irányából. Lassan, tempósan. Az utca gyéren van megvilágítva. A folyó holtága melletti járdán sorakozó lámpák szerényen világítják meg a szürkületben el-elsuhanó személykocsikat, a sétáló párokat, a fürdőzésről haza igyekvő embereket. A víz felszínén lehullott falevelek úszkálnak. Forognak az enyhe esti szélben, ahogyan a csónakok forognak a bennük ülő szerelmesekkel, amikor azok nagy ritkán eveznek egyet-egyet.
A Marossal szemben fekvő gyárépület fölött előbukkan a telihold. Hatalmasan. Csodaszépen. Úgy tekint le kíváncsian a tájra, mint ahogyan egy tudós figyeli az éppen zajló kísérletét. Nagyon szeretem a Holdat. Főleg az ilyen szép, nagy teliholdat. Nem figyelek már az útra, biciklimmel kissé balra kanyarodok az utca közepe felé. Rögtön rám is csenget valaki, aki eddig mögöttem tempózott. És nevetve megelőz. Eddig úgy el voltam foglalva a táj szépségeivel, hogy nem figyeltem hátra.
Valósággal felriadok révedezésemből a másik személy biciklicsengőjének hangjára. És azonnal felfigyelek a nevető hölgy bájos kacagásának csilingelésére. Végigfut rajtam egy kellemes borzongás: libabőrös leszek tetőtől talpig, mert váratlanul fölcsendült a gyönyörű nevetés. Na de ilyet!
Rögtön utánaeredek. A sötétedő tájban jól látszik az előttem haladó kerékpár hátsó, vörösen izzó lámpája, a rajta bicikliző hölgy fehér, rövid ujjú blúza, térdig érő világos vászonnadrágja, magas sarkú(!) cipője. És még mindig hallatszik halkan a csodás nevetése is. Ilyen szexepilt már rég nem éreztem magam körül…!
A közeli útkereszteződésnél balra fordul az előttem kerékpározó nő. Majd behajt a Víkend felé, el a félig üres parkolóhelyek előtt. És irány az üdülőtelep bejárata. Egy-kettőre lefékezik, leugrik járművéről, hogy odalakatolja a bicikliállványokhoz. De nem sikerül neki egyből a művelet. Vacakol vele egy darabig.
Nosza, én sem vagyok rest. Azonnal odahajtok, fékezek, leugrom. Én viszont hamar odakötöm a Lillámat a vasvázhoz. Kattan a lakatom. Mire a hölgy mellék lépek, kattan az övé is. Ilyenkor már nincsen pénztáros itt. Megfordul tehát, hogy belépjen az üdülő kapuján, a Maros fölött lágyan ásítozó hídon, de elakad. Szembe találja magát velem. És ekkor feltekint…
Valósággal földbe gyökerezik a lábam. Hűha, szalad ki váratlanul a számon attól, amit a telihold erős fényében látok. A nő feje búbja az ajkamig ér, körülbelül egy arasszal lehet alacsonyabb, mint én. Kihasználom az alkalmat, és rögtön nyomok is egy finom puszit a homlokára. Két kezét maga elé kapja, mintegy védekezésképpen, tenyereit mellkasomra nyomva. De nincsen bennük egyáltalán erő, ellenállás. Szemernyi sem. Feléje kapok két kezemmel és megfogom könyökeinél. Hirtelen azt hiszem, hogy rosszul lesz, mert meglátta az arcom, és menten összeesik. Elkapom, és lazán, mégis határozottan megtartom.
Mogyoróbarna szemei úgy csillognak a félhomályban, a felkelő hold fényénél, mint egy páros csillag. Festett, félig sima, félig göndör vörös haja rögtön megtetszik. Bal oldalán a füle mögé van hátrafésülve az egyik tincse. Rég nem láttam ilyen frizurát, mint az övé. Kisgyermek koromban, az egyik szomszéd kislánynak, Enikőnek volt ilyen Kleopátrás hajviselete.
Az előttem álló nő nem világszépe, de bájos mosolya azonnal elvarázsol. Hihetetlen, hogy milyen vonzereje van. Mélyen a két szép szemébe nézek. Lágyan és határozottan. Lelke mélyére tekintek. Tiszta és ártatlan, akár egy gyermeké. Egy régi versike jut most eszembe. El is szavalom neki:
“Ha párnádra hajtod a fejed,
ha lehunyod két szép szemed,
ha gondolataidat másnapra hagyod,
érezned kell: valaki csak rád gondol!”
Nem válaszol, csak mosolyog. Még mindig mosolyog. Rejtélyesen mosolyog. Bal kezemmel elengedem a könyökét. Most már erősebben, egyenesebben tartja magát. Csintalan tekintete, pajkos mosolya, kisugárzása, kislányosan rugalmas mozdulatai ámulatba ejtenek. Pedig már negyvenes éveiben járhat.
Megsimogatom jobb orcáját. Lélegzetem szinte eláll, miközben figyelem minden mozdulatát. Úgy reagál, ahogyan számítottam. Közelebb húzódik tenyeremhez, és szinte dorombol. Mint egy macska, akinek a bundáját fésülöm ujjaimmal.
– Tetszel nekem – szólalok meg végre. – Barátkozzunk!
– Te is tetszel nekem – jön a válasza. – Oké, barátkozzunk!
És újra megjelenik az a bájos, rejtélyes mosolya.
– Folytathatom a bemutatkozást? – kérdezi csintalanul.
– Persze – mondom.
– Anna vagyok. M. Anna Vásárhelyről. Itt a közelben lakom – hadarja. – Te ugye Laci vagy? Dávid Laci Szentgyörgyről? Megismertelek biciklizéskor, amikor rád kacagtam – és újra felcsendül az a csodás, angyali nevetése.
Olyan hirtelenül és váratlanul történik mindez, hogy kissé hátratántorodom. Szabad bal kezemmel a kishíd korlátjába kapaszkodom. Anna megijed, és utánam kap, megfogja a karomat.
– Istenem, Laci, jól vagy? – kérdezi aggódva.
– Igen, jól. Csak… meglepődtem…
Emlékek képei pörögnek le gyorsan lelki szemeim előtt. Az eddig eltelt hónapokról. Amióta megismertük egymást Annával a facebook-on. Mennyi remény, mennyi álmodozás, révedezés. Hogy majd egyszer… meglátom… személyesen megismerem ezt a rejtélyes nőt. Akit eddig nem sikerült megismernem. Nem sikerült kiigazodnom rajta. Pajkos, csintalan, játékos: mint egy kisgyermek. Mint aki a Majom évében született. De hát akkor is született, jut eszembe. Én voltam az, aki gyakran megsértettem, megbántottam egy-egy szóval, egy-egy tettel. Mert nem értettem meg azonnal. Aztán meg csodálkoztam, miért nem akarja fölfedni titkát: nem mutatja meg arcát, nem akar velem személyesen találkozni… Nem bízik bennem, nem akar szeretni… Hol távolodott, hol újra közeledett hozzám. Csak én nem láttam. Nekem nem volt szemem, lelkem, hogy észrevegyem mindezt. Hogy észrevegyem, mennyire tart hozzám. Sőt, talán szeret is…! Csodálkozom? Én az ő helyében vajon mit tettem volna?
Egy órával később hazafelé tartunk a Víkend-telepről. Egymás kezét fogva sétálunk a járdán. A kerékpárokat magunk mellett toljuk, ki-ki a sajátjáét. Kiérünk a főúthoz. Körülnézünk, majd lassan, kényelmesen átsétálunk a gyalogátjárón a gyér forgalomban. Bemegyünk a mellékutcába. Az első villanyoszlopnál megállunk. Nekitámasztjuk a bicikliket. Az utcalámpa lágyan szórja ránk a fényét. Visszafordulunk az üdülőtelep irányába.
A telihold teljesen megvilágít. Messzi van, és már nem olyan hatalmas. De kíváncsian figyel bennünket. Most vajon mi történik? – kérdezheti magában. A csillagok nem látszanak az égen. Csak Anna két gyönyörű szemében. Ahogyan feltekint rám. Olyan csodásan néz, hogy nem tudok szóhoz jutni. De nem is kell. Átöleljük egymást. Lassan, gyöngéden. Érzem Anna szívverését, pulzusát, leheletét. Látom szemében a varázst.
– Szeretlek, kedves Laci – suttogja a fülembe.
– Én is szeretlek Téged, édes Anna – hajolok közelebb hozzá.
Ajkaink összeérnek. Finoman csókolózunk. Istenem, gondolom magamban, hálás vagyok! Valóra vált az álmom!

“Együtt: Harmadik történet” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Hálásan köszönöm, kedves Pepa.

    Örvendek, hogy elandalodtál tőle. (f)

  2. Kedves Éva!

    Hálásan köszönöm.

    Tisztelettel és szeretettel, Laci 🙂

  3. Igazi elvarázsolt történet ez egy megálmodott szerelemről, az ember hajlamos rajta elandalodni…
    (f)

  4. Kedves Tollforgató! Gratulálok szép történetedhez! Szeretettel:Éva

Szólj hozzá!