Együtt: Nyolcadik történet: Együtt (…. de kivel?)

Nyáron az Állatkert pálmaházában sétáltam, és leültem egy padra. S talán még el is bóbiskolhattam, mert az alábbi történetet egy fikusz súgta fülembe:

;Együtt élni valakivel, vagy a magunk fajtát választani egy életre? Mi lehet az az érv, mely az egyik, vagy a másik állapot mellett szól? Az ész ritkán avatkozik bele a döntésbe, a szív felelős többnyire e téren, mely kiadja a parancsot….

Kovács átlagos középkorú hivatalnoknak számított. Élt a maga kis mókuskalitkájában: korai kelés, kocogás a parkban, reggeli, vasalt ing, és pontosan fél nyolckor belépett munkahelye ajtaján. Kollégáinak köszönt, kedves is tudott lenni, de sosem tolakodó. Magánéletét nem teregette ki. Azt tabu övezte. Nem tört vezetői babérokra, megelégedett helyzetével, munkáját elvégezte, de nem kimagasló teljesítménnyel. Nem azért, mintha nem lett volna képes jobb is lenni. Valahol olvasta, ha látja a vezető, hogy többet bírsz, egyre nagyobb terheket rak rád: teher alatt nő a pálma, bár ez fikusz is lehetne…. Nos, ezt Kovács életfilozófiájában alkalmazva, jó 80%-os szintet jelentett. Érzelmi téren elzárkózott a szerelmi ügyektől, immunissá vált, mikor barátnője két év után megunta tökéletes életünket. Azóta egyedül élt, illetve velem…

A racionális elme egyensúlyát is megboríthatja egy be nem kalkulált tényező, és ez esetünkben Bella személyében jött el. A történetet Kovácstól tudom, ki esténként, mikor a hálószobában kettesben voltunk, mindent elmesélt….
A lány úgy toppant be irodájukba, mint egy tavaszi fuvallat. Üdeségével maga volt az ébredő kikelet. A zömében férfiakból álló kollektívában azonnal megkezdődött a rivalizálás kegyeiért. Még az idős portás bácsi is behúzta pocakját, ha belépett az üvegajtón.
Kovács csak egy újabb csinos fruskát látott benne, semmi többet. Megvédte a magára öltött láthatatlan páncél. A gondok akkor kezdődtek, mikor az anyavállalat által leosztott projekteket kollektíve kellett megoldani. Az ő párja Bella lett. Egy multi cég gazdálkodását elemezték megadott vizsgálati szempontok szerint. Itt derült ki, hogy a lány egyáltalán nem buta, sőt, friss diplomájával olyan elemzési módszereket javasolt, melyek eddig nem tartoztak az eljárási rendek közé. Kovácsot lenyűgözték az új ismertek, s talán ez lehetett az oka, hogy nem figyelt magára rendesen, és az egyik hűvös tavaszi hajnalon megfázott. Mi először enyhe náthának tűnt, tüdőgyulladássá nőtte ki magát, magas lázzal. Nem akart otthon maradni, három nap múlva kellett leadniuk főnökének az anyagot, aki jelezte, hogy a következő szakmai napon, mely egy hét múlva esedékes, az elemzést neki kell munkatársainak bemutatni. Végig benne kívánt hát lenni a munkában, minden információról és adat feltárásáról tudni akart. Kezdett repedezni a páncél: észre sem vette, s már jobban végezte munkáját. A betegség komolyabbá fordulása ágyhoz kötötte, de gyötörte a bűntudat. A lány megérezhette aggódását, engedélyt kért főnökétől, és felpakolva megjelent nálunk. Igaz, azt mondta Kovács, hogy ez először az ő ötlete volt, de nem akarta a lányra ráerőltetni magát. No persze! Az mintha ezt megérezte volna, maga ajánlotta az otthoni egyeztetést. S merthogy beteghez jött, hozott két kínai mézes csirkét és egy kiló narancsot.
Kovács kellemetlenül érezte magát – elszokott a törődéstől -, és kilátásba helyezett viszonzásul egy közös vacsorát amint felépül.
A projektről ragyogó arccal lelkendezett, hogy milyen jól sikerült, sőt a prezentáció elismerést váltott ki. Az eredményt elsősorban Bella érdemének tartotta, így most már duplán adósnak érezte magát. Minél előbb túl akart esni a vacsorán, nem szeret tartozni, mondta képmutatóan. Az persze – mesélte -, minden várakozását felülmúlta. Felszabadultan beszélgettek, és hosszú ideje most láttam rajta először mikor hazajött, hogy üresnek érzi a lakást. A páncél lehullani látszott…. Reggel azt vettem észre, hogy dudorászik a fürdőszobában. Szánalmas volt. Gyanúm erősödött, ahogyan este ábrándozó tekintettel előadta, hogy a ;reggeli napfény beragyogta a munkahelye előtti parkot;. Azelőtt ilyeneket sosem mondott. Vagy ;az irodába lépve tekintete a lányét kereste;. Tipikus tünetek, melyet minden ép elméjű lény szerelemnek mondana. Meghívta hozzánk Bellát vacsorára. Nem zavarta, hogy az kanállal eszi a rizottót, hogy beszélgetés alatt lerúgja magáról magas sarkú cipőjét…. Ezek a dolgok közvetlennek tűntek számára, olyan ösztönös cselekedeteknek, melyek arra utaltak, a lány fesztelenül érzi magát vele. Beleesett a szokványos csapdába: szerelmes lett. S ezt olyan természetesnek tartotta, mintha előtte sosem beszélt volna lekezelően a házasságról, a szerelemről. Apropó: házasság?! Megnősült, odaköltözött a nő, és a dupla franciaágynak kellett a hely, így engem odaajándékozott az Állatkert pálmaházának. Búcsúzóul azt súgta: Bocsi, de együtt vele nekem olyan, mintha mennyországban járnék. Mintha én nem tettem volna meg mindent érte… .;

Az utolsó szóra felriadtam, és egy párt láttam, amint két kisgyermekkel sétálnak el mellettem. A férfi lemaradt egy lépést, odalépett az óriási fikuszhoz, és picit közelebb hajolt:
– Emlékszel még a régi időkre, kedves barátom? Szép volt veled, de semmit sem bántam meg, ne haragudj…- súgta, majd családja után szaladt, a kisebb gyereket nyakába ültette, és megfogta felesége kezét. Így haladtak tovább a kijárat felé együtt…

“Együtt: Nyolcadik történet: Együtt (…. de kivel?)” bejegyzéshez 9 hozzászólás

  1. Kedves Éva!

    Most én is kíváncsi lettem rád. 🙂 Tetszett írásod és benne az árnyalt humor. Azért a férfi elég kegyetlen volt hozzá, nem igaz, hogy nem fért volna el. 😉 Nagyon jól keretbe foglaltad a történet, sikerült engem is becsapni.

    Szeretettel olvastalak: (f)

    Kata

Szólj hozzá!