Együtt: Tizenegyedik történet

Mintha már nehezebb lenne a járás. A lábai szinte rogyadoztak a nap végére. Egy furcsa érzés kerítette hatalmába, lehet, hogy itt az idő? A por kissé elhomályosította a látását. Két fiatal próbálta kibillenteni egymást járás közben. Bár komótosan lépkedtek, és viszonylag rendben, az ifjonti hév azért időnként megbontotta ezt a harmóniát, megfeledkezve magáról játékos kedvében. Tessék-lássék rájuk mordult. Lemaradtak kissé, ez megnyugtatta. Majd a hátrább menetelők megrendszabályozzák őket, neki most mással kell foglalkoznia. Itt az idő. Most már biztosan érzi. Hatszáznyolcvan nap. Ennyi ideje várja ezt a pillanatot, de eljött végre! Izgatottsága a többiekre is átragadt. A matriarcha, aki legelsőként vezette a sort, megállt. A többiek, az ő húgai, nővérei, és azok gyermekei, szám szerint négy gyermek, három húg és öt nővér engedelmesen szintén megálltak. A vezetőjük, a csapat nagy öregje, odaballagott hozzá, és ormányával végigsimított a hátán. Jól esett. A többiek is mind megtették. Szépen körbefogták, mint egy védelmezve mindentől és mindenkitől. Hálásan mordult egyet, felvetette a fejét, mert csípte a szemét az a rengeteg por, amit felvertek, és nagyot trombitált. Erre tágítottak kicsit a körön. A rendetlen fiatalokat kívül tartották, nem engedték a közelébe. Vártak. Hosszan, türelmesen. Érezte, ennek így kell lennie. Amióta világ a világ, mindig így volt és mindig így is lesz. Vigyáznak egymásra. Most éppen őrá. Amikor az egyik nővére szült, ő is így tett. Állt a körben türelmesen, erősítve nővérét, hogy itt vannak, vele vannak, és nem hagyják el, bármi történjék is! Számíthat rájuk. Nincs az a nehézség, amit együtt le nem győzhetnek, csak legyen türelmes, és minden jóra fordul! Hiszen itt állnak körülötte, átérzik a fájdalmat, amit csak egy anya érezhet, azt a kínt, ami világra segíti a borját, az ő kicsinyét, és segíteni fognak! Egészen biztos lehet ebben. Ezt sugalmazták mindannyian, akkor is, amikor a nővére szült. Ő is átérezte ezt a fájdalmat, a nővére fájdalmát. De most ez a kín őt gyötri. Igazán az övé. Ismétlődik ritmusosan, újra, meg újra. Az elefántok körbeállva erre a ritmusra ingatták a fejüket, ormányuk szinte súrolta a földet. Mintha ősi táncukat járnák. Azt a teremtő, ösztönös, vad és mégis visszafogott, erőtől vibráló táncot, amitől a sok elefánt eggyé válik, egy őserővé, minden elefántok ősanyjává, aki testéből kipréseli az új életet és ujjongva ünnepeli azt. A születés tánca. Az élet ünnepe. Olyan erő járta át, mint még soha. Nem lehet baj, minden rendben! Közben eltelt pár óra, lassan besötétedett. Egész mély kör alakult ki körülötte. Az elefántok ormánya szabályos teknőt vájt a homokba. Olyan erős fájdalom járta át a testét, hogy le kellett feküdjön ebbe a teknőbe. Itt védve van. Érezte. Itt nem zavarhatják az erdő vadjai, amíg kicsinye lábra kap. Nővérei néma fejbólintása biztatta. Figyelmük mindenre kiterjedt. Hol egyik, hol másik lépett hozzá közelebb, és simította végig érzékeny ormányával a hasát, hátát. Tudta, hogy nem sok van már hátra és megszületik a borja. Az ő kicsinye! Önkéntelenül nyomott egy hatalmasat. Az erőlködéstől mély trombitáló hang hagyta el az ormányát. kiegyenesedett és fújt egy nagyot. A hasa megmozdult, mintha önálló életet élne, és hullámzani kezdett. Farka magasra emelkedett, és alóla egyszer csak megjelent egy kis ormány, utána két fül egy fejjel majd kicsusszant az egész elefánt bébi. Megkönnyebbülten lélegzett fel. Gondosan lerágta róla a magzatburkot, végignyalogatta, megvan-e mindene, noszogatta kicsit, míg az nagyot tüsszentett. Boldog volt, határtalanul boldog. A matriarcha bólintott. Nővérei vigyázva szagolgatták, osztoztak nagy örömében. Együtt próbálták talpra állítani a kicsit. Az nagy lendületeket véve emelgette, tanulgatta összerendezni, akarata alá vonni testét, de lábai minduntalan kiszaladtak alóla. Nem adta fel. Unokatestvérei szemükkel biztatták, izgatottan várták, hogy sikerüljön. Végre! Inogva, de megállt a lábán. Kifújta magát. Anyja büszkén állt előtte. Várta, hogy megtalálja a csecsét, az éltető tej, már majd szétfeszítette. A kicsi remegő térdekkel odaért anyja elé, tett még két bátortalan lépést, a tej szaga erősen vonzotta. Lehajtotta fejecskéjét szülője hasa alá, szájával rátapadt a jó szagú forrásra és mohón szopni kezdett. A többi elefánt megnyugodva engedte őket kicsit magukban lenni. Nem zavarták anya és fia meghitt együttlétét, az első ismerkedő, becéző, szeretetteljes perceket.
Egy év, az elefánt bébi életében csak egy pillanat. A napjait az unokatestvérei tették színessé, játékossá, vidámmá. Vándorlásuk alatt a felnőttek óvták, vigyázták lépteit. Mindenki kivette a részét a tanításból, az óvó figyelemből. Szeretettel terelgették, ha láb alatt volt, mindig lenyúlt egy ormány felé. Lehúzták neki az ízletes lombokat, amit még nem ért el. Anyja büszkén legeltette rajta szemeit. Az ő borja! Milyen szépen fejlődik, milyen nagy legény már! Neki van a legszebb agyara!
Aztán egy napon, úgy estefelé nagy zaj verte fel az erdő csendjét. Több oldalról jött, teljesen megzavarodtak tőle. Másfajta tülkölés, nem állati. Hangos, félelmetes, felkavaró. A matriarcha nem tudta hirtelen, mi lehet az? Izgatott lett, rosszat sejtett. Bűzös, szokatlan szagok terjengtek a levegőben, menekülésre késztették. Veszély. Kiadta a jelet, riadó! Megindult déli irányba, követték. Azután hirtelen mégis meggondolta magát, másfelé igyekezett. Nyugatra, egyre zaklatottabban követték. Két nővérük elszakadt a csapattól ijedtükben egy harmadik irányba kezdtek szaladni. Zavarodottságukban trombitáltak, teljesen felverték a port maguk körül, majd elkezdtek rohanni befelé az erdőbe. Most már mindenki menekült, amerre látott. Törtek az ágak, hajoltak a fák, nem lehetett látni semmit, a levegőben izgalom, ürülék és vizelet szaga terjengett. A zaj elviselhetetlen volt. Az anya kereste borját. Sehol nem látta. Hangosan hívta. Közben ide-oda rohant a sűrű porfellegben. Hívta elkeseredetten, türelmetlenül. A zaj egyre közelebb jött. Menekülni kell, szaladni, nem lehet tovább itt maradni! Az anya rohant a többiekkel, hátha fia is itt rohan valahol? Biztosan itt van, csak nem látja! Hol lehet? Nagyon messzire kerültek a zajtól. A riadt csorda nyomában kidőlt fák, szinte felszántott föld, letiport növényzet. Lassan megnyugodtak, megálltak. Mindenki meg van? A borjú nincs! Keresték. Csendben, lassan ballagtak visszafelé, szinte csatárláncban. Az anya összeszorult szívvel, folyton a levegőt szimatolva kutatta kicsinye nyomát. Senki nem ment el másfelé. Együtt haladtak, nézték a bokrokat, keresték a társuk. Odaértek, ahol táboroztak. A fiatal borjú magzati pózban feküdt egy óriás fa tövében. Mintha megszületni készülne, mintha védelmet várna. Összekuporodva, lábai a teste alatt, hiszen csak pihen egy kimerítő játék után! Hiányzott az agyara. Homlokából egy lyukon keresztül még szivárgott a vér. Nem mozdult, körbeállták. Az anya noszogatta az ormányával, próbálta felállítani, újra és újra, aztán rájött, hogy nincs többé. Keserves trombitálása nyomán a madarak riadtan repültek fel az ágakról a fák fölé. Fájdalma leírhatatlan volt. Mind osztoztak benne. Gyengéden szagolgatták a fiatal állatot, simogatták. Lógatták fejüket, ütemesen bólogatva, ormányukkal kérdőn böködve az ég felé, mint egyetlen, élő, lüktető seb.
Így virradt rájuk a reggel. Akkor a matriarcha gyengéden megbökve az anyát, indulást vezényelt. Lassan megindult, vonakodva mozdultak. De azért csak sorba rendeződtek, mintha egyenként még utoljára elbúcsúznának testvérüktől. Az anya maradt utolsónak. Még egy keserveset trombitált, a hang úgy szakadt fel szíve legmélyéből, mint szűnni nem akaró jajszó. Majd lehorgasztott fejjel vissza-vissza nézve, csatlakozott a többiekhez.
Messziről látva olyan volt ez a menet, mint egy hatalmas felkiáltójel. A csorda hosszú, egyenes sora a szára, alatta a pont, a halott kiselefánt.

“Együtt: Tizenegyedik történet” bejegyzéshez 3 hozzászólás

Szólj hozzá!