Együtt: Tizenkettedik történet: Együtt könnyebb

Összes megtekintés: 56 

Rozi könnyes szemmel nézte az árokban heverő biciklit. Olajtól koszos kezével arcán szétmaszatolta könnyeit, így már nemcsak a keze, az arca is fekete olajfoltos lett. Felhúzott térdeit szoknyájával takarta, karjaival átfonta, és egész teste rázkódott a sírástól. Előtte hevert a biciklilánc, melyet bármennyire igyekezett, nem tudott visszarakni a helyére. Aggódott, mert elég sok idő eltelt azóta, hogy a tilalom ellenére elővette a fészerből édesanyja biciklijét. 
Nyáridő volt, szülei a közeli városban dolgoztak, ő pedig ebéd után már unatkozott. Édesanyja minden napra megbízta apró feladatokkal, amit a ház körül el kellett végeznie. A virágoskertben gyönyörűen nyíltak a virágok, egy szál füvet sem lehetett közük találni. Rozi feladata volt rendben tartani a kertet. Veteményesben is hasonló volt a helyzet, ott is szorgalmasan gyomlálgatott.
Amikor nem volt mit gyomlálnia, elővette a szünidőre feladott kötelező olvasmányt és azt olvasgatta. Kora délutánig nagyapjával volt otthon, de a papa, míg Rozi ebéd után rendet tett a konyhában, lepihent egy kicsit szunyókálni. Rozi ezt az időt használta ki, hogy elővegye édesanyja biciklijét, és a faluból kivezető mezei úton biciklizzen. A faluvégi házak egyikében laktak, ezért biciklizett a poros földúton. Innen jól látta mikor érkezik be a vonat a falu vasútállomására, és mire szülei hazaértek az állomásról, Rozi is hazaért a biciklizésből. 
A mai napig semmi gond nem volt, de ma valami oknál fogva leesett a biciklilánc. Hiába próbálta visszatenni, sehogy sem sikerült. Nagyon megijedt, mert tudta, hogy olyat tett amiért  ki fog kapni az édesapjától. Régóta szeretett volna már biciklizni, de nem bírta kivárni, hogy megkapja a megígért kemping biciklit. Még két hét volt vissza a fizetésnapig, akkor kapta volna meg. 
Most már késő bánat. Arra gondolt sírdogálás közben, hogy lesz ami lesz, haza tolja a biciklit, és töredelmesen bevall mindent szüleinek. Fejét térdére hajtva, nem vette észre a lucerna kaszálásból hazafelé tartó szomszéd Gyuri bácsit. Ő már messziről látta az árokparton sírdogáló Rozit, mikor odaért hozzá, óvatosan megrázta a vállát.
– Mi a baj Rozi? Miért sírdogálsz ilyen keservesen? – kérdezte. Rozi ijedten nézett felfelé a hang irányába, és csak akkor nyugodott meg, amikor felismerte Gyuri bácsit.
– Nagy baj van Gyuri bácsi!
– No akkor meséld el nekem kislányom, mi az a nagy baj, és a fáradtságtól kicsit nehézkesen leült Rozi mellé az árokpartra. 
– Rozi a sírástól egy kicsit akadozva elmesélte történetét. Most pedig nem mer hazamenni, a lánc nélküli biciklivel. Gyuri bácsi figyelmesen  hallgatta a kislányt, majd nagyokat hümmögve nézett maga elé. Letépett egy fűszálat és szórakozottan pörgette.
Rozi kikerekedett szemekkel, ijedten nézett rá. Vajon ezek után mit fog most mondani Gyuri bácsi?  Talán jobb lett volna, ha nem mondja meg az igazat – tűnődött magában, és újra elkezdett sírni.
Gyuri bácsi a világért sem hagyta volna cserben a kislányt. Azon gondolkodott, miként lehetne úgy rendezni a dolgokat, hogy Rozi apja ha megtudja, ne verje meg. Hirtelen haragúnak ismerte, nem szerette volna ha veréssel bünteti. Egyedüli gyereke volt, de a legkisebb vétségéért is alaposan elszokta fenekelni. A mai napig nem tudta elfogadni, hogy születésekor az ikertestvére, aki fiú volt, meghalt. Mintha ez a kicsi lány tehetne róla! Bolond egy ember, legyintett kezével, majd Rozihoz fordult.
– No kislányom, most hazamegyünk, és otthon megjavítjuk ezt a fránya bicikliláncot. Gyere induljunk, majd én viszem a láncot meg a kaszát, te pedig tolod a biciklit. Nehézkesen felkelt, kiemelte az árokból a biciklit és azt Rozira bízva elindultak hazafelé.
Panni néni, Gyuri bácsi felesége, nagyon meglepődött amikor beléptek a kapun. Rozit megpillantva, összecsapta a két kezét. – Uram Atyám! Mi történt veled kislányom! Az arcod, a kezed, mitől ilyen fekete? Ugye nem történt bajod? – hadarta egy szuszra, és kérdőn a párjára nézett.
– Semmi baja.- nyugtatta meg Gyuri bácsi, csak egy kicsit maszatos. Eriggy, mosdasd meg, addig én megjavítom a biciklit.
– De, hát ez Edit biciklije, kezdte volna mondani Panni néni, de Gyuri bácsi olyan szúrós szemekkel nézett rá, hogy nem folytatta a kérdezősködést. Inkább Rozit terelte befelé a házba.
Míg Rozit mosdatta Panni néni, addig a biciklire is felkerült a lánc. Nem volt nagy baja, csak egy kicsit kitágult. Egy láncszemet kivett belőle, beolajozta, és majdnem olyan volt mint újkorában.
– Látod kislányom, – mondta a házból kijövő, tiszta kezű, tiszta arcú, megszeppent kislánynak. Már semmi baja a biciklinek, megcsináltam, nem volt nagy gond vele.
– Köszönöm Gyuri bácsi, de most haza mennék, mert hamarosan érkezik a vonat, és jönnek haza a szüleim.
– Jól van Rozi, de azt tudod. hogy el kell mondanod, mi történt a biciklivel, – válaszolta Gyuri bácsi. De, még azt is, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy engedély nélkül elvitted.
A kislány először nagyon meglepődött Gyuri bácsi szavain, és kérdőn Panni nénire nézett, de amikor azt látta, hogy ő is bólogat, megint elkezdett sírni.
– No, ne sírj Rozim, majd együtt kigondoljuk, hogy mi lenne a legjobb, de nem fogunk hazudni, az biztos! . nyugtatta Gyuri bácsi a kislányt.
– Jaj, Gyuri bácsi! – ismeri édesapát, biztosan ki fogok kapni tőle! – hüppögte a kislány.
– Mondtam amit megmondtam! – nem lesz semmi baj, – majd mind a hárman átmentek Roziékhoz.
Bicikli visszakerült a helyére, közben a szunyókálásból felébredt nagypapát is észrevették, aki már a diófa árnyékában üldögélt. 
– Adj' Isten Pista bácsi! – köszöntötték illendően. 
– Nektek is szomszéd! – válaszolta a papa. Aztán mi járatban vagytok Gyuri? – kérdezte, és kissé felhúzott szemöldökkel várt a válaszra.
– Jaj, ne is kérdezze! – kezdte volna mondani Panni néni, de Gyuri bácsi egy kézmozdulattal elhallgattatta, miközben a félrehúzódó, megszeppent Rozira nézett.
– Hagyd el a szót Panni! – majd én elmondom, és Gyuri bácsi elmesélte a kislánytól hallottakat.
Míg beszélt, Pista papa, mosolyogva pödrögette hófehér bajuszát. 
– Na Gyuri, akkor most én is mondok nektek valamit. Kisunokám, Rozim! Gyere te is közelebb, mert neked is hallanod kell amit én most mondani fogok!
Rozi elindult nagyapja felé, de mégis Panni nénihez bújt, aki megsimogatta és átölelte.
– Én már pár hete tudtam, hogy a kislány ebéd után elviszi anyja biciklijét – kezdte mondandóját Pista bácsi. Úgy gondoltam, nem szólok senkinek sem, mert láttam, milyen szorgalmasan dolgozik, hogy rendben tartsa a rábízott veteményest és a virágos kertet. Egy tízéves gyereknek ez nagy feladat! Pláne, hogy a vele egykorú gyerekek, a szünidőben gondtalanul játszadoznak.
Editnek a menyemnek, aztán mégis, már az első nap után elmondtam. Edit arra kért, ne szóljak a fiamnak, mert sajnos ő hirtelen haragú, és a kislányt sem szívleli. Majd elmondja neki, ha Pistit jókedvűnek látja, de azt nem árulja el, hogy Rozi engedély nélkül vitte el a biciklit.
Így is történt, és Pisti fiam nagy örömömre úgy reagálta le Rozi biciklizését, hogy legalább az anyjáén rendesen megtanul biciklizni, mire megkapja a sajátját.
Remélem a jó Isten is megbocsájtja ezt a kicsi füllentésünket.
No, gyere már ide hozzám kicsi Rozim! Látod, együtt mindent megoldottunk, de ne ez legyen neked a követendő példa! Ugye megígéred, hogy mindig őszinte leszel, mert ha nem vagy az, előbb-utóbb kitudódik, és akkor egy életre elveszíted az emberek bizalmát.
– Rozi boldogan ölelte át a nagyapját, és megígérte, hogy ezután semmit nem tesz a szülei tudta nélkül, és nem fog hazudni. Majd Gyuri bácsihoz és Panni nénihez szaladt, hogy nekik is megköszönje a segítséget.

“Együtt: Tizenkettedik történet: Együtt könnyebb” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Rita!

    Igazad van, nagyszüleink korosztályát az élet tanította munkára, bölcsességre. Legtöbben jól sáfárkodtak ezekkel a dolgokkal. Rozinak is ez volt a szerencséje. Édesapjával később sem lett felhőtlen a kapcsolata, de ez nem Rozin múlott.

    Szeretettel(l)Kata

  2. Kedves Kata! (pathfinder)

    Rozit a szomszédok is unokájuknak tekintették. Mivel saját unokájuk nem volt, így a kislányt féltették, óvták, szerették. A felnőtt Rozi idős korukban, betegségük idején, viszonozta azt a sok-sok szeretetet amit tőlük kapott.
    Szeretettel(l)Kata

  3. Nagyon kedves, szerethető történet volt, bizony a régi öregek iskolázottság nélkül is bölcsen tudtak gondolkodni, szívesen segítettek és megértőek voltak. Persze, akkor is akadt hirtelen haragú, meggondolatlan ember, de vele is igyekeztek megtalálni a hangot.

    Szeretettel: Rita

  4. Kedves Tollforgató!

    És valóban, együtt könnyebb volt! Mert egyedül a pici lány nem tudott mit kezdeni a problémával, de egy összetartó közösségben a segítőkész felnőttek összefogásával kiderült, hogy csak rémeket látott. De tényleg az őszinteség a legjobb, reméljük Rozi megtanulta örökre.

    Szeretettel gratulálok:
    Kata (f)

Szólj hozzá!