Együtt: Tizenhatodik történet

Összes megtekintés: 57 

Judit egészen addig nem bocsátotta meg az anyjának, hogy elvált az apjától, míg ő is hasonló helyzetbe nem került.
Gyerekkorában Pesten laktak, a Terézvárosban, egy szép nagy lakásban. Az apja szüleitől örökölték, régi, patinás bútorokkal berendezve. Ha egyik-másik osztálytársa fölment hozzájuk, Judit büszkén mutogatta a nappaliban a nagy zongorát meg a szobáját is, ahol megvolt minden, amit csak egy kiskamasz lányka szeme-szája megkívánt.
Az apja orvos volt, az anyja tanítónő. Judit az apját mindig is jobban szerette, mint az anyját. Az apja vidám volt, lehetett vele bolondozni, ha éppen otthon tartózkodott. Az anyját talán csak akkor látta boldognak, mikor a pesti lakásban leült a zongora mellé, és játszani kezdett rajta. Aztán ahogy telt az idő, az apja egyre ritkábban volt otthon, az anyja pedig egyre bánatosabb lett.
– Hol jártál megint? Kerestelek délelőtt telefonon a kórházban, nem voltál benn – mondta a férjének, lehalkított, ideges hangon, hogy Judit ne hallja.
– Nevetségessé teszed magad, ha kémkedsz utánam.
– Te teszel nevetségessé engem mindenki előtt, aki csak ismer – sírta el magát az asszony, és bement a hálószobába.
Judit szinte semmit sem hallott a beszélgetésből, nem tudta, hogy az anyja miért kezdett el sírni. Az apja egy kis idő múlva dudorászva ment be hozzá jó éjszakát kívánni, majd leült a nappaliban a TV elé. Valami humoros film mehetett, mert nagyokat nevetett rajta.
Judit még nem volt nagykorú, mikor az anyja beadta a válópert. Őt is megkérdezték, hogy kinél szeretne maradni. Nem akarta az anyját megbántani, akárhogy haragudott rá.
– Nekem mindegy – válaszolta, és még a vállát is megvonta közben.
Mikor megtudta, hogy az anyjának ítélték, egyáltalán nem örült. Annak meg főleg nem, hogy visszaköltöztek vidékre, egy kis szolgálati lakásba, amit az anyja, mint tanítónő kapott
az önkormányzattól. Pedig szép kis faluba kerültek, olyan dimbes-dombos, takaros, tiszta volt, mint a dunántúli települések nagy része. Az anyjának gyógyír volt a csönd, a nyugalom, Juditnak bosszúság, hogy otthagyta a pesti barátokat, és nap mint nap buszoznia kellett a közeli város gimnáziumába. Alig várta az érettségit, szinte megszállottként tanult, hogy bekerüljön az egyetemre. Hogy mehessen vissza Pestre ebből a siralomvölgyből, ahogy ő nevezte. Az anyjával csak a legszükségesebbeket beszélte meg, minden megnyilvánulásában ott volt a kérdés, hogy miért vált el az apjától.
– Erről nem akarok neked beszélni – zárkózott el az anyja a választól.
Hogy is mondhatta volna el, hogy a lánya apja évek óta csalta, és már szinte nem is titkolta a viszonyát az egyik nővérrel a kórházban. A tartásdíjat Judit anyja mindig félretette, kell majd, a lánya továbbtanulásához. Inkább korrepetálásokat vállalt, hogy a kevéske fizetését kiegészítve meg tudjanak élni.
Judit az apjánál szeretett volna lakni az egyetemi évek alatt, a régi szép lakásban, a kényelmes szobájában.
– Lásd be kislányom, hogy nem lehet. Móni nem akarja. Mióta megszületett Tomika, a kisfiunk, nagyon érzékeny – hárította el az apja a lánya kérését.
Judit régi szobájában valóban ott rugdalódzott a kiságyban egy féléves-forma csecsemő.
A lány nem szólt, csak nyelt egyet.
– Szerencsém, hogy anya a koleszba is beadta a felvételi kérelmet – gondolta magában, ahogy kijött a ház kapuján.
Judit az első két évben nem kereste sem az anyját, sem az apját. Igyekezett barátokra szert tenni. Így talált rá a szerelem Gábor személyében. Jóképű, pesti srác volt, ötödéves, amolyan nők kedvence. Megtetszett neki Judit hosszú, szőke haja, sötétbarna szeme, hamarosan össze is költöztek. Karácsony előtt a lány levelet kapott az anyjától. Hívta őket, hogy töltsék náluk az ünnepeket, szeretné megismerni a lánya választottját. Gábornak azonban nem nagyon akaródzott egy kis faluban tölteni a karácsonyt.
– Menj, ha akarsz, nekem semmi kedvem hozzá. Egyébként is írnom kell a szakdolgozatomat.
Így aztán Judit sem ment. Feldíszítette a kis fenyőt a szobájukban, alárakta a Gábornak szánt ajándékot meg egy picike fabölcsőt.
– Hát a kis Jézus miért nincs a bölcsőben? Így nem igazi a betlehemes.
– Mert a kis Jézuska még nem született meg. Majd hét hónap múlva – mondta Judit a fiúra nézve, hogy vajon mit szól a hírhez.
– Csak nem gondolod komolyan!? Én erre még nem vagyok felkészülve. Megáll az ész! – mondta, és ledobta magát a díványra, befelé fordult, mintegy magára hagyva Juditot.
– Megértelek, de másképp is reagálhattál volna… mégiscsak a mi gyerekünk lenne.
– El kell vetetni – jelentette ki Gábor ellentmondást nem tűrő hangon.
Szomorú karácsonyeste volt. Másnap reggel Judit korán kelt. Ahogy kilépett a kapun, mintha engedett volna benne az a szorítás, amit este óta érzett. Friss volt a levegő, a hó is szállingózni kezdett. Az utcán szembejövő emberek arcán rajta volt az ünnep derűje. Sietett, hogy le ne késse a vonatot. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy most haza kell mennie az anyjához. A vonat lassan zötykölődött, mindenhol megállt, de Judit most nem érzékelte az idő múlását.
Mikor az anyja ajtót nyitott neki, az a két év is mintha semmivé vált volna, mióta nem látták egymást.
– Gyere be gyorsan a melegre, agyonfagytál az úton!
Judit belépett az előszobába. A kabátját, a havas cipőjét sem vetette le, úgy hadarta el a bánatát az anyjának.
– És most nem tudom, hogy mit csináljak.
– Amit te szeretnél, aszerint dönts! Ha meg akarod tartani a babát, én segítek. Együtt felneveljük.
Judit bement a szobába, egyenesen a karácsonyfához. A jól ismert, gyerekkori díszek voltak rajta. Egy részüket még ő készítette óvodás korában. Papírból kivágott figurák. Ahogy nézegette őket, csöndesen elsírta magát.

“Együtt: Tizenhatodik történet” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Rita!

    Valóban így van, ahogy írod. Mennyi mindent másképp csinálnék már, és úgy, ahogy annak idején nagyanyám mondta.

    Szeretettel: Kati(l)

  2. Kedves Kati!

    Most, hogy rákerestem az oldaladra vettem észre, hogy ezt a művet Te írtad, hiszen a Magazin oldalán még név nélkül szerepel. Ha tehetem mindet elolvasom, és ugye ahányan vagyunk annyiféle a téma és mind lehet érdekes és olvasmányos, de ez különösen is tetszett, mert eszembe jutott róla, hogy mennyi mindent gondoltam valamikor másképp, mint a szüleim, és ahogy öregszem egyre inkább átértékelem ezeket, szívesen mondanám nekik, hogy nem nekem volt igazam, de már nincs rá lehetőségem.

    Szeretettel: Rita(f)

  3. Nagyon szép történet volt. Bizony a fiatal másképp látja az életet, imponál neki a luxus és a jólét. Fel kell nőni ahhoz, hogy meglássuk mi a valódi érték, az, amit úgy hívnak, hogy feltétel nélküli szeretet.

    Rita

Szólj hozzá!