Anya gyakran mondogatta nekem, miután szeretőn átölelt: „Kisfiam, légy jó, légy jó mindhalálig”. Így mondta, Móricz Zsigmond után szabadon. Anya a legkedvesebb írói között tartotta számon Móriczot. Imádta a műveit, Nyilas Misit. Ahogyan engem is.
És hitt az emberi jóságban.
A humánus jóakaratban. A segítőkészségben. Merthát anélkül nagyon magunkra maradunk, mondta, aztán még hozzáfűzte: ha szeretetet akarsz magad körül, te is viszonozd azt mások felé. Félreértés ne essék, nem akart ő Nyilas Misi képére formálni. Nem. Annál sokkal jobban szeretett. Ugyanakkor féltett is. A nagybetűs Élettől.
Bevallom, egy darabig jól elvoltam így, a köténye körül. Burokban. Jó volt, hogy vigyázott rám, hogy óvott sok mindentől. Aztán egyszer csak felnőtt lettem. Nagyfiú. Őszinte leszek: nem esett jól. Talán mert túl gyorsan jött minden. Tegnap még iskola, tanulás, jó barátok évődése a közösségben. Játékos pillanatok. És akkor hirtelen, mint működő vulkánból a forró láva, rád zúdul a nagybetűs Élet. Igaz, titokban már vártam, hogy eljöjjön a nagykorúság, olykor még készültem is rá. Mégis. Nem tagadom, néha bennem is ott bujkált a kisördög, mint az unokámban, aki nagycsoportos óvodásként egy napon váratlanul bejelentette, hogy ő bizony nem akar iskolás lenni.
– Miért? – kérdeztem akkor.
– Azért – felelte –, mert ott nem lehet játszani.
Hát igen, az a nagybetűs Élet maga nem a játékról szól. Nagyon is komoly dolgokról. Csakhogy erre később jön rá az emberfia. Amikor már jópáran átverték. Magamról szólva: megesett, hogy haszontalan, semmi emberkék, amatőr akarnokok álltak utamba, kihasználva ama bizonyos rám szabott anyai jóságom, ott próbáltak ártani, ahol csak tudtak. Nehezen tűrtem az igazságtalanságot, a védtelenséget. Akkor azt mondtam, elég volt!
Igen, elég volt! Felvetődhet a kérdés: csalódtam volna embertársaimban? A válasz fájóan reményvesztett, mégis egyszerű: azokban a helyzetekben úgy tűnt, hogy igen. Csalódtam.
Aztán egyszer csak ránk tőrt ez a koronavírusos járvány. Ami végül is sok mindent megváltoztatott. Elsősorban az életünket. De az embereket is. Ahogy teltek a nehéz napok, a bajban egyszer csak önzetlenekké váltak, egymással törődők lettek, segítőkészek. Úgy is mondhatnám, vigyáztunk egymásra. Bíztunk, és bízunk benne, hogy így, nemes lelkülettel összefogva a halálos ellenséget is le lehet győzni.
És akkor… Igen! Így már hihetünk az emberi jóságban.
És hitt az emberi jóságban.
A humánus jóakaratban. A segítőkészségben. Merthát anélkül nagyon magunkra maradunk, mondta, aztán még hozzáfűzte: ha szeretetet akarsz magad körül, te is viszonozd azt mások felé. Félreértés ne essék, nem akart ő Nyilas Misi képére formálni. Nem. Annál sokkal jobban szeretett. Ugyanakkor féltett is. A nagybetűs Élettől.
Bevallom, egy darabig jól elvoltam így, a köténye körül. Burokban. Jó volt, hogy vigyázott rám, hogy óvott sok mindentől. Aztán egyszer csak felnőtt lettem. Nagyfiú. Őszinte leszek: nem esett jól. Talán mert túl gyorsan jött minden. Tegnap még iskola, tanulás, jó barátok évődése a közösségben. Játékos pillanatok. És akkor hirtelen, mint működő vulkánból a forró láva, rád zúdul a nagybetűs Élet. Igaz, titokban már vártam, hogy eljöjjön a nagykorúság, olykor még készültem is rá. Mégis. Nem tagadom, néha bennem is ott bujkált a kisördög, mint az unokámban, aki nagycsoportos óvodásként egy napon váratlanul bejelentette, hogy ő bizony nem akar iskolás lenni.
– Miért? – kérdeztem akkor.
– Azért – felelte –, mert ott nem lehet játszani.
Hát igen, az a nagybetűs Élet maga nem a játékról szól. Nagyon is komoly dolgokról. Csakhogy erre később jön rá az emberfia. Amikor már jópáran átverték. Magamról szólva: megesett, hogy haszontalan, semmi emberkék, amatőr akarnokok álltak utamba, kihasználva ama bizonyos rám szabott anyai jóságom, ott próbáltak ártani, ahol csak tudtak. Nehezen tűrtem az igazságtalanságot, a védtelenséget. Akkor azt mondtam, elég volt!
Igen, elég volt! Felvetődhet a kérdés: csalódtam volna embertársaimban? A válasz fájóan reményvesztett, mégis egyszerű: azokban a helyzetekben úgy tűnt, hogy igen. Csalódtam.
Aztán egyszer csak ránk tőrt ez a koronavírusos járvány. Ami végül is sok mindent megváltoztatott. Elsősorban az életünket. De az embereket is. Ahogy teltek a nehéz napok, a bajban egyszer csak önzetlenekké váltak, egymással törődők lettek, segítőkészek. Úgy is mondhatnám, vigyáztunk egymásra. Bíztunk, és bízunk benne, hogy így, nemes lelkülettel összefogva a halálos ellenséget is le lehet győzni.
És akkor… Igen! Így már hihetünk az emberi jóságban.
Jó kis írás volt. Tetszéssel olvastam. A szükségben lehet megismerni az embereket, a nehéz helyetekben. Azért érdemes jónak lenni, mert ha az is feladja, akiben ez a vágy ott van, akkor miben bízhatunk?
Szeretettel: Rita:]