A Piramisok Tövise

Meriamon nagyon szerette volna megérteni a Rózsák titkát. Kisfiú volt még nem értett semmihez és csak ez a veszedelmes növény kötötte le kalandozó figyelmét, amiről a város is kapta a nevét.
Az időszámításból kiesett idő volt ez, ahol a Meriamonhoz hasonlóak éltek, itt a Piramisok Tövisében. Eldugott hely volt ez messze az Istenek Temetőjének egyik legtávolabbi zugában, hol sem háború, sem járvány nem pusztított és Istenek csatáitól sem kellett tartani, amiket a távoli Fellegekben vívtak. Nyugodt kis városka volt ez, már ha egyáltalán lehet annak mondani méretéből adódóan, nem számlált pár száznál több lelket.
A kereskedelem zavartalanul folyt, mely teljesen egy iparcikkre és abból készült termékekre korlátozódott. Ez pedig a Rózsa volt. A kis városka mindene volt ez a vöröslő növény mit Istenüktől kaptak. Ez az apró városka volt felelős ugyanis Istenük sírjának gondozására, minek tiszteletéül kolosszális Piramisok emelkedtek a város különböző szegletein. Akadtak ugyan itt kisebbek, egészen csak ház méretűek, jelentéktelen, mik csak gyerekek szemében tűntek olyan hatalmasnak, mások azonban a Fellegeket karcolták magasan emelkedő csúcsaikkal.
A hiedelem szerint volt egyszer egy bolond, aki megmászta ezt a monstrumot, mi karcolta az ég alját és betekintést nyert a Fellegekbe, de szörnyű árat fizetett arcátlanságáért, hogy bepillantott az Istenek arénájába, örök kárhozatra ítélték a két világ között, hol nincs más úr csak a sötétség és a végtelen idő végtelen magányossága.
Ilyen és ehhez hasonló hiedelmekkel volt tele Meriamon fejecskéje, miközben a végzetes kis növényt bámulta. Az anyja ezerszer elmondta neki jól vigyázzon, mert az életével is fizethet, ha akkor találja megszúrni magát mikor senki fia nincs a közelben és végzetes haláltusáját egyedül vívja majd meg a gyönyörű rózsabokrok alatt. A felnőttek és akik már átlépték a gyerekkor határát megkapták a varázsvíz titkát, amit ők szentelt víznek hívtak. Azonban ő még túl gyerek volt ehhez, nem adatott meg a lehetőség neki, hogy magát vigyázza. Meriamon jól az eszébe véste azt a mondát is miszerint Istenük földöntúli könnye ez a víz és semmi más nem gyógyítja meg nem fékezi a veszedelmes töviseket, csakis ez. A végtelen jóságos Isten ezt ajándékozta nekik, hogy vigyázzák és gondozzák kertjét.
A kusza gondolatokból anyjára révedt tekintete, csak állt ott és bámulta, alakja szinte virított a vörös rengetegben. Olyan volt akár egy angyal.
Meriamon anyja valójában csak egy szedő volt, csak szedte és szedte a Rózsákat, míg nap szítta karját és fején világoskékre fakult a selyemkendő. Ujjait véres metszések tarkították össze vissza, mit a tövisek vágása közben szerzett, szállítani a Rózsákat csakis tövisei nélkül szabadott, ezért mindig nagyon figyelt munkája tisztaságára, jobban mint saját épségére. Büszke nő volt és méltósággal viselte a kemény munkát.
Míg a fia kisbaba volt a hátára kötve hordta magával, de most, hogy már nagyfiú a saját lábán is elkísérheti anyját a munkába. Napról napra vele tartott, de a Rózsák sosem lettek számukra megszokott munkaeszközök, hétköznapi kis növények, mint más cserjék vagy szúrós virágok, a Rózsa valahogy mindig ámulatot és tiszteletet ébresztett bennük, és bár Meriamonnak még csak csöpp gyermeklelke volt megérezte bennük a halál és végtelenség iszonyatos súlyát.
A fiúnak nagyapja is volt, a Papó, aki parfümöt készített a messzi embereknek, akik a Rózsának vizét magukra locsolták mindenféle szagok ellen. Meriamon nem értette miféle szagok vannak még mik olyan szörnyűek lennének, hogy arra Rózsavizet kell használni, hisz itt még a halottnak is elviselhetetlenül édes rózsás illata volt. Azt mondta a Papó másuknak nem itta bele magát a Rózsa a vérükbe a szemükbe és bőrükbe, és még csak nem is láthattak soha Rózsát.
Ámulva nézte akkor nagyapját, sok mindent nem értett még, nem volt még elég nagy, hogy megértsen dolgokat. Mindig ezt vágták a fejéhez, mikor unos-untalan kérdezgette az elfoglalt felnőtteket mindenféléről. Elhajtották, azzal buta ő még ehhez. Pedig Meriamon nagyon is sok mindent tudott már, csak nem kérkedett vele, mint a Pap fia. Ő nagyon okos fiú volt a Pap mindenhova magával cipelte és szinte az egész kis város kedvence volt. Tudta mindenkinek a mesterségét, bár fortélyait még ki nem tapasztalta és bár Meriamonnál néhány évvel idősebb volt, az féltékenyen tekintett rá. Ő is tudta, hogy a Papok Rózsafüzért készítenek, a Felfőzők szappant a Rózsából és Kereskedők jönnek hatalmas szekerekkel, miket hatalmas Teve állatok húznak és mennek vele a végtelenségbe, követik a lenyugvó Napot és a felkelő nappal érkeznek vissza, kit tudja hány napöltővel később. Tehát nem volt ő buta gyerek, gondolta magában és épp e gondolat végén serkent ki az ujjacskájából a vér, megszúrta egy Tövis.
A fiú ijedtében anyja szoknyája mögé bújt egy sikoly vagy hang nélkül, s mikor az anyja hátrafordult már tudta mi történt. Kapott is a fejére, meg jól meg is szidta érte, de gyorsan kimosták a sebet szentelt vízzel, rákötöttek egy Rózselevelet és máris semmi baja az ifjúnak.
Meriamon ezentúl óvatosabb áhítattal figyelte a hajlandozó Rózsákat és csak messzebbről tisztelgett nekik apró gyerekkarjaival.
Néhány évvel később Meriamon már majdhogynem nagyfiú volt, szentelt vizet ugyan még nem kapott, de már csak egy év és ő is felnőtté válik e téren. Most szorgosan körmölt vörös pennájával az érdes pergamenre, neki okosnak kell lennie. Az anyja is nagyapja is tanította már erre arra, tudott koszorút fonni Rózsából, és már szedhette is igaz, még csak lassan és megfontoltan, nehogy megint elérje a Tövis átka.
Egyik nap még sötét volt mikor anyjával a Piramisok tövébe indultak, aznap rajta volt a sor, hogy segítsen neki és kitanulja rendesen a mesterséget. Mert ebben a mesterségben semmi sem volt mindegy, mikor milyen Rózsát szed az ember, hogyan vágja, hogyan teszi a kosarába, de még az sem engedi- e a Nap fényét rásütni, vagy néha meglocsolja-e vízzel a friss szedéseket vagy miként metszi le félelmetes töviseit. Az anyja neves volt e szakmában és a fiú sem maradhatott le mögötte.
Némán sétálgattak a sötétben, ezek a Piramis Tövisi emberek nem a beszédükről híresek, hallgatag egy népség, így hát csak sétáltak csendben a homokon, sarujuk némán suhant a homokon, és szó nélkül álltak neki a munkának.
Nem sokkal később kelt fel a Nap és rendkívüli dolgot hozott magával, megtépázott véres karavánt, kifosztva, csekély létszámmal és a halál szagát árasztotta az egész konvoj.
Meriamon és anyja látták meg előszőr őket, de nem rohantak oda nem is sikoltoztak félelmükben, csak halkan letették sarlóikat, szemükben inkább csodálkozás, mint rettegés ült és egyenesen a karavánhoz siettek. Vérző férfiak, megtépázott tevék, halottak, csak úgy feldobálva a szekerekre, mintha teljesen természetes lenne ottlétük, és halk nyögések. Ennyire voltak mindösszesen képesek, fáradt, haldokló emberek voltak már egytől -egyig szinte teljes delíriumban utazhattak idáig. Az anya szalasztotta a fiát, hozzon férfiakat, a nagyapját gyógyfüvekkel, addig ő marad, elvezeti őket valahogy, letessékeli őket állataikról, csak siessen vissza ki kell húzni belőlük a szót míg valahányan élnek.
Apró de erős nő volt Meriamon anyja, mire a férfiakkal visszatért a fiú, addigra csaknem az összes élőt lefektette, csak úgy a homokba, nem szabad ezeket még cipelgetni. A tűzön már forrt a víz az anyja serényen kevergette a szentelt vizet, pálmaleveleket főzött bele és apjától várta a gyógyfüveket.
Lassan szállingóztak ide a helyiek ki-ki fiát, férjét, apját kereste élők és holtak között, halk sírás és susmorgás, imák töltötték be a teret, csak úgy járt körbe a komor fájdalmas dallam, mint ahogy a Keleti Szél néha kedvtelésből csak megborzolja a nyugodt életek egykedvű lelkeit.
Nehezen szedték ki az információkat az emberekből, teljesen kiszállt belőlük az élet, vérük szinte már mind elfolyt, és eszméletüket is alig-alig nyerték vissza. Beléjük erőltettek három négy csésze gyógyfőzetet is, mire valamelyik is érdemlegeset szólt.
De mihelyt Meriamon nagyapjának száját nyitotta a kereskedő és fülébe mormogta mi vár rájuk, addig ismeretlen rettegés ült a férfi szemébe. Nem hitt a fülének lázálmot lát csak ez a bolond, vagy tényleg nagy veszélyben vannak? Vérveszteség, s a delírium vitte el az öreg agyát, és csak banditák fosztották ki őket valójában, vagy tényleg igaz a szó mit utoljára nyögött ki minden erejével.
Háború közeleg.
Okos ember volt Meriamon nagyapja, de a háborúhoz itt senki sem értett. A néma rettegés betöltötte a tövisi emberek ártatlan szívét, s csak egyre másra toporzékoltak idegesen, maguk sem tudták mit tegyenek. Menekülni mégsem menekülhetnek ki gondozná aztán Istenük kertjét? Mivé lennének Rózsáik nélkül? Anélkül elpusztulnak mind, menekülni tehát lehetetlen. Szálljanak harcba? S ugyan hogyan meg mivel? Életükben nem harcoltak ezek senki ellen, nem láttak még háborút hírét is csak messziről a karaván hozta olykor -olykor, ismeretlen népek ismeretlen csatáiról szóló történetek, melyeket olykor sárkányokig fancsalítottak el a kereskedők. Senki nem tudta tehát még csak azt sem valójában van- e a háború, vagy csak mese mint a sárkányok? Vagy tán azok is vannak és másutt azzal vívják eszeveszett háborúikat más népek?
Ilyen tekintetben tehát a tövisi ember teljesen tudatlan volt.
Három nap három éjjel törték a fejüket, ki- ki otthon ült vagy a lobogó tüzet bámulta, de abban a három napban meg nem szólalt senki, csak egyre aggódtak, gondolkodtak, és kétségbeesetten toporzékoltak.
De aztán az asszonyi fortély mégis csak lenyűgöző.
Meriamon furcsán nézett anyjára, mikor tövises Rózsákkal állított haza, rengeteget szedett az elmúlt három napban mást sem csinált csak szedte. A Papó az asztalnál ült, fejét támasztotta csak, és lesett ki az ablakon mély, fortélyos, ragacsos, mélabús gondolatai közepette. Lánya toppant be akkor, ragyogó mosollyal és egy hatalmasra rakott kosarat tett az asztalra. Úgy várta apja mondandóját, mint gyermekkorában a cukrot, olyan csintalan pajkosság ült a fiatal anya arcán. Kiforrt, mesteri fortéllyal állt elő, s apja egyszeriben megértette lánya tekintetét, s hangos nevetéssel csapott az asztalra.
Hogy ez még senkinek sem jutott eszébe!
Férfiakat küldtek a város elébe, vigyázzák addig és tájékoztassanak, amit tudnak, ha már közel az ellenség. Meriamon éppen e felderítésből visszatérttel beszélgetett, messze távolban már tornyosul az emberáradat, e hírt hozta haza, futva, de mikor a kis házba betoppant szava elállt és csak ámélt körbe. Mindenütt szent Rózsáik fejei hevertek, mindenütt edény, tele vízzel és Rózsafejekkel, amit már nem bírtak edénnyel azt elhajigálták, itt az elsődleges más volt.
Mégpedig a Rózsák tövise.
Szakadatlan kötötték a töviskoszorúkat, halálos méreggel átitatott csodaszép fejdíszek voltak ezek, haraggal és félelemmel, fejükben szinte csatakiáltással készítették.
Kapjon csak bele az emberek fejébe, hajába, s marja halálra őket, ha már katonaságuk nincs, íjászaik egy kettő az is mind pontatlan, emberre még nem lőttek, hogy íjuk hegyére kenjék a mérget, tudatlan flótások csak parányi ésszel, megbízhatatlanok védelemre. Így hát csak kötötték és kötötték a halálos koszorúkat, végül is ehhez értettek, s most a fegyverük sem volt más, sem kés, sem kard csakis a töviskoszorú.
Meriamon futott végig a városon hirdetve a nagyszerű újdonságot, megkoronázzuk az ellenséget, s királyságuk már a pokol bugyraiban kezdődik, mikor életük itt szörnyet halva ér majd véget.
A hír gyorsan terjedt, s bár egy két lakó az elején nevetett, mindenki tudta mire képes a tövis mérge, s megörültek, mégsem itt pusztulnak mind.
Mindenki tette amit tudott, szentelt vizet hoztak, maguknak a véletlen sérülések esetére, pálmából fontak kesztyűket maguknak, meg ne sértsék kezüket a tövisek, kosarakat hoztak, szekereket, legyen miből hajigálni a mérget, s a ruganyos botokat.
Jól tudták ők a méreg hatásos, elég, de míg az hat ki kell tartaniuk, kisgyermekeket eldugni föld alá, padlásra rejteni, s védfalakat húzni mindenből amilyük csak van. Szerencséjükre azonban a támadás a Piramisok felől jött, így Istenük engedelmével, felkapaszkodtak a helyiek, húzták vonták gyilkos fejdíszekkel teli kosaraikat, s onnan tervezték elmés támadásukat.
Elterelés is volt fortélyos tervükben. Néhány sarlóval felvértezett férfi csalogatta a Piramisok alá a balga népet, de ott aztán zúdult rájuk a mérges töviskoszorú százával, repültek némelyik még Rózsával a tetején, a végén már nem volt idő levagdosni őket, s a harcba hevült ellenséges nép egyszeriben csak megállt és nézte amint vörös és zöld zuhatag tarkítja be az eget. Nem értették, néma csend ült ki megdermedtek, tán még el is felejtették miért jöttek, csak a koszorúkat bámultak, a fejükön, karjukon. A vezérük érdeklődve vette fel a földről, s jól megszemlélte a csodálatos teremtést. Egyszeriben szörnyű nevetés fogta el, a hahotázás végigszántott egész seregén, s csak kapták az újabb és újabb koszorúkat fejükre, orrukra, de csak nevettek és nevettek.
Hallottak már e népről, itt az Isten háta mögött, de hogy ennyire balgát lennének, azt a barbár horda sosem képzelte volna. Jöttek ide nőikért, meg fosztogatni azt a keveset, megnézni van- e valamirevaló értékük, elrejtett aranyláncocska messziről, vagy titkos kincs, erre ez az eldugott buta embertömeg egyetlenegy dolgot tesz velük, mégpedig üdvözlésül megkoronázza őket.
Bugyborékolt a nevetés, a hasukat fogták, a földön fetrengtek ilyet még a kerek világ nem látott, hát ha majd ezt a civilizált embernek mesélik majd el se hiszi. Talán egy óráig is tartott mire összeszedték magukat, a hahota kínos már hasfájós vihogássá fajult és csak támaszkodtak kardjaikon, megrészegülve ezen a képtelenségen, nem is nagyon igyekeztek megritkítani ellenséges társaikat.
Addig- addig morfondíroztak a balgaságon, lézengtek és sétálgattak csak a rémült emberek között, kiket épp kifosztani kívántak, míg csak az egyikük vért hányva össze nem esett a hátuk mögött. Hátrafordult mindenki, s akkor Meriamon anyja állt vezérük elé, s csak annyit mondott a megszeppent hadvezérnek.
-Most már királyok vagytok a pokolban Isten kegyelméből megkoronáztalak benneteket, menjetek fosztogassatok ott, de a kínok, miket majd örökké átéltek jól vésse az eszetekbe. A Piramisok Tövise érinthetetlen szent nyughely minden tiszta szívnek, s most e tiszta szívek küldenek titeket a legsötétebb valóságba.
A Materiális Világ távoli bugyraiba száműzte végül az istentelen méreg elkínzott áldozatait, új nap virradt rájuk lent a földi forgatagban.
Ezután az ellenség hullott, s úgy dőltek el egymás után mint a dominó, szívükhöz kaptak, fejüket fogták, de a vér elborította őket.
Nem tartott sokáig ellenségük hahotás mulatsága, gondolták, néhány órával később már a helyiek ásták el felpuffadt halott testüket, mikre ráfagyott a fancsal vigyor.